A hírszerzés 1993 és 2005 között számos oknyomozó újságírót megfigyelt, titkosszolgálati források szerint egyesek telefonját le is hallgatták. Volt olyan, akinek a kidobott papírjait majd tíz éven keresztül gyűjtötték a háztartási szemétből, hogy információt szerezzenek a munkájáról. Más esetben egy fogadót tartottak megfigyelés alatt, mert azt feltételezték, hogy az újságíró ott találkozik a forrásával. A legmegdöbbentőbb a titkosszolgálati módszerek közül azonban az volt, hogy öt újságírót sikerült beszervezniük, akik rendszeresen jelentést adtak a hírszerzésnek kollégáik kutatásairól, szakmai terveiről, vagy éppen a fizetésükről. Az együttműködés változatos alapokon folyt, volt, aki 1982 és 1998 között 856 oldalnyi jelentésével 65 millió forintnyi összeget keresett, mások naivitásból vagy érvényesülési vágyból, esetleg szakmai féltékenységből, haragból működtek együtt. Szintén alku tárgya volt az információk cseréje, az újságíró informál és cserébe friss, exkluzív titkosszolgálati adatokat kap. A hírszerzésnek az újságírók beszervezésével állítólag az volt a célja, hogy megtalálja az oknyomozó kollégák informátorait, és így próbálta elejét venni annak, hogy a szolgálattól titkok szivárogjanak a nyilvánosságba. Nemcsak a saját megbízhatatlan kollégáikat akarták lefülelni, hanem azokat a politikusokat is, akik esetleg államtitkokat kotyognak vagy adnak ki szándékosan.
Minderről azért nem lehetett itthon hallani, mert Németországban történt. A botrány 2006 tavaszán robbant ki, amikor elkészült a Bundestag nemzetbiztonsági bizottsága által felkért szövetségi bíró 180 oldalas jelentése. A bírót akkor kérték fel, hogy vizsgálja ki, valóban megfigyel-e a német hírszerzés újságírókat Németországban (noha otthon erre nincsen felhatalmazása), amikor az egyik újságíró titkárnője rájött, hogy őket is megfigyelik. Magyarázatot követeltek, és a hírszerzés főnöke a megfigyelést egyből jogellenesnek nyilvánította, majd bocsánatot kért. Schäfer bíró a terjedelmes jelentést fél év alatt állította össze a hírszerzés által rendelkezésére bocsátott dokumentumokból, valamint a hírszerzőktől és újságíróktól kapott információkból. Így is kétséges, hogy valóban minden részletre valaha fény derülhet. Mindenesetre az ügy volt annyira kellemetlen, hogy az egészet szigorúan titkossá minősítették. Schäfer bíró megállapította, hogy a hírszerzés törvényellenesen, a sajtószabadságot súlyosan megsértve és aránytalanul durva eszközöket bevetve figyelte az újságírókat. Szerencsére a Süddeutsche Zeitung megszerezte a jelentést, és az izgalmasabb részeket elkezdte nyilvánosságra hozni. Innentől már mindenkinek ismerős lehet a történet. Az ügyben érintett újságírók - megfigyelők és megfigyeltek vegyesen - tiltakozni kezdtek, hogy a jelentés a személyes adataikat tartalmazza, és azokat nem lehet nyilvánosságra hozni. Egy berlini bíróság előzetesen meg is tiltotta a személyes adatok közlését, mely döntést a parlamenti bizottság rögtön megtámadta. A háború utáni Német Szövetségi Köztársaság egyik legszennyesebb történetének a részletei pedig sorra napvilágra kerültek.
A német sajtó őszinte felháborodása közepette a történet szereplői kínos magyarázkodásba fogtak. Egy szabadúszó megbánta tettét, amit azért követett el, hogy elégtételt vegyen egy hírlapi kollégáján, aki felfedte az ő forrásait. Egy titkosszolgálati témára specializálódott újságíró, akit éveken keresztül azért figyeltek, mert 1993-ban egy sikerkönyvet írt a hírszerzésről, s ebben a hírszerzés majd hetven informátorát fedte fel. Maga is túl közel került a tűzhöz, egyre gyakrabban találkozott egy hírszerzővel, akivel erről-arról elbeszélgettek. Néha a hírszerző próbálkozott, hogy az újságíró kaphatna juttatásokat, például egy fénymásolót vagy egy beépített konyhabútort, de az büszkén visszautasította a nemtelen ajánlatokat. A Schäfer-jelentés szerint mindeközben fontos és hasznos információkkal látta el a szolgálatot. A megfigyelt szerkesztők keresetlen szavakkal illették áruló kollégáikat, a titkosszolgálati szakértők krokodilkönnyeket hullattak, hogy így bízzon meg az ember a német hírszerzésben, hiszen azok is adtak füleseket az újságíróknak, a Der Spiegel és a Stern pereket helyezett kilátásba, az ellenzék újabb vizsgálóbizottságok után kiáltott. A kormány nyilvánosan megtiltotta a hírszerzésnek (a többi titkosszolgálatról szemérmesen hallgatott), hogy a továbbiakban újságírókat figyeljenek meg. Már majdnem túljutott az ország az eseten, amikor 2007 év végén egy lipcsei bíróság ítéletében kötelezte a hírszerzést, hogy a Berliner Zeitung szerkesztőjének adjon betekintést a róla szóló aktákba. A hír hallatán több újságíró hasonló igénnyel jelentkezett. A hírszerzés kétségbeesetten próbálta meggyőzni a nyilvánosságot, hogy ez nem egy precedens és el a kezekkel az aktáktól.
Bár tudjuk, hogy Magyarországon nem fordulhat elő ilyesmi, mégis érdemes felidézni, hogy a magyar nyilvánosság hogy áll a témában. Elég, ha a nemzetbiztonságiak által meglátogatott Magyar Nemzet-es újságírók tavalyi esetére gondolunk, vagy a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivőjére, aki az ötvenes években az Államvédelmi Hatóságnál, majd jóval később a Népszabadságnál dolgozott, és a rendszerváltás után ott még a belpolitikai rovatot is szerkesztette (lásd: Ungváry Krisztián: Egy szóvivő karrierje - Régi csibészek, Magyar Narancs, 2007. május 10.). Ebbe a sorba tartoznak a HVG és a Népszava újságírói ellen, államtitoksértés miatt indított, nem túl dicsőséges büntető eljárások. Furcsa módon nem hallani róla, hogy a titkosszolgák közül valaha bárkinek is baja lett volna abból, ha államtitkokat szivárogtat.
Minden számítás szerint idén új titoktörvényt fogad el a magyar Országgyűlés, viszont nemzetbiztonsági reformról szó sincsen, ott minden marad a régiben. Ahogyan a hatályos törvényekhez hasonlóan az új titoktörvény tervezete az újságírókat továbbra is súlyos szankciókkal fenyegeti, ha minősített adatot hoznak nyilvánosságra. Arra pedig csak halvány remény van, hogy egy újságíró hozzáférhetne az aktáihoz. Kérdés, hogy a törvényhozóink akarnak-e tanulni a német példából, vagy megvárják, amíg kerekedik valami echte ungarische botrány.
A szerző a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa.
