A vadászat ősi foglalkozás (élelemszerzés), foglalatosság (tevékenység, szórakozás), sőt elfoglaltság (amire a férfiak összejönnek, lásd még klub, kaszinó, kocsma, focimeccs), s mivel ősi, könnyen adódik a párhuzam a szintén ősi politikával, ami nálunk amúgy is dominánsan - dominusan! - férfifoglalatosság, mint a barkácsolás, a horgászás, a blogolás, a menetelés, az ökölrázás, a közvélemény-kutatás, az újságolvasás, a semmittevés és hasonlók. Persze van azért valami megkülönböztető vonása a többitől, s ez az ölés. A préda elejtése vagy az állat befogása, azaz szabadságának elvétele, hizlalása és végül persze leölése. Kimegy a vadász, csapdát állít. Fölszereli magát, előkészül, aztán nyomozza, becserkészi, fölveri, űzi-hajtja a vadat, míg el nem ejti vagy hibázza.
Úgy tűnik, most inkább a jobberek szezonja van. Egyesek prédának vannak kiszemelve, mások befogandó trófeának. Az elárvult vagy elüldözött, elszakadt vagy eleve csak a falkához csapódott jószágok ázsiója jelenleg igen magas. Abban azonban szórakoztató zavar mutatkozik, hogy végül is ki legyen a préda, s ki legyen - egyelőre - a csali. A zavar eléggé kontraproduktívvá teszi a vadászatot. Becserkészni, befogni nem lehet harsány hajtóvadászattal. Márpedig ez masszívan zajlik. S nem is különösebben kifinomult eszközökkel. De hát a vadászat mindig is brutális volt. A vadat meg kell ölni. Mindenkinek van legalább egy gyönge pontja, amelyen keresztül a szíve közvetlenül elérhető. Mert ez a szív gonosz. Az igazi vadász nem is a táplálékért öl, hanem az ölésért, amihez kegyetlenség kell, ehhez pedig indok. A kiszemelt áldozatnak van egy rossz mondata, egy ostoba bejegyzése, indulatos kiszólása, amelyen keresztül természetesen egész jelleme, annak minden rothadtsága mintegy föltárul, s amivel szemben természetesen bármilyen fegyver bevetése indokolt. Szabad gyalázni, hitelességét egyszer s mindenkorra kétségbe vonni, de még a családját, a barátait tollhegyre tűzni is. Nehogy félreértsenek: nem gondolom, hogy ez szokatlan, meglepő, természetellenes, politikailag újszerű vagy éppen speciálisan magyar vonás volna. Az meg végképp nem, hogy csak az egyik oldal vadászik. A politikában mindenki egyszerre vad és egyszerre vadász. De vannak szezonális eltérések.
A falka pedig mindig friss zsákmányra vár. Dögöt nem eszik: levitézlett politikusok hulláira semmi szükség. Saját fajtánkból sem kérünk: nemes faj az ember, csak a friss, vértől csöpögő idegen lakat jól bennünket. Ezért olyan jópofa program a másság tisztelete. Végső soron a leendő táplálékot hizlaljuk vele. S a prédát olykor érdemes megfogni: gyakran a legjobb csali. Igaz, dárdákkal, kürtökkel nem lehet csapdába csalni senkit. Ezért nem világos, hogy mi a jelenlegi stratégia: az elejtés vagy a becsalogatás? A kettő egyszerre nemigen megy. A csali feladata a csalogatás, a csábítás, a meggyőzés. Inter musae silent arma. A fegyvereket eldugjuk, mindenki mosolyog, megy a vállveregetés, tudjuk, az erdő rettenetes, bizonytalan, a falka kegyetlen, a vezér tirannus, jobb itt neked, hívd a többieket.
Nem fog menni. S nemcsak azért, mert a stratégia zavaros, hanem azért nem, s főként azért nem, mert a vadászat ilyen. Nem mindenkit érdekel. Például valójában soha nem tett gazdaggá senkit. De vadászok még államot sem alkottak soha. Nem hoznak törvényeket, nem filozofálnak, nem töprengenek, nem alkotmányoznak, nem alkotnak. A vadász született nomád, akit semmi sem köt a földhöz (legnagyobb öntévesztéseink egyike, hogy azt hisszük: szittyaság és földszeretet megfér egymással: nem, ezek kizárják egymást). Gondolkodni, alkotni, időt és teret mérni a földtúrók tudnak. Állam, alkotmány, tudomány és filozófia egyaránt a földből való. Aki azonban a politikába belép, vadász lesz és vad, győztes vagy préda, végső soron nomád, s így mindenképpen alkalmatlan arra, hogy letelepedjen. A politika folytonos mozgás, ami mindig egyszerre támadás és menekülés; a vége pedig vagy az, hogy elejtenek, vagy az, hogy hálóba kerülök. Csalinak még jó lehetek, de végül könyörtelenül fölfalnak. Esetleg kitömnek.
De mindig választhatom a letelepedést, a tulajdonba vételt, a kerítés- és házépítést, a dolgok kicövekelését. S reménykedhetem, hogy egyszer majd fölépül a város is. Mert a nomádok csak a sátortáborig jutnak; s a politikában csak táborok vannak, szállás- és tűzrakó helyek. Falvak, városok nincsenek. Ha majd fölépülnek, akkor lesz értelme alkotmányról, törvényről, államról meg filozófiáról beszélni. S akkor a vadászat legföljebb szórakozás lesz, mondjuk, szombaton hajnali öttől tizenegyig, kéthetente.
