Az emlékezetes góloknak legalább három fajtáját ismerjük. Az első csoportba tartoznak a szép, illetve a nagy gólok, ezekből sok van. A második kategóriába a felejthetetlen találatokat soroljuk, ezek száma véges; életkortól függően Benétől vagy Détáritól Van Bastenen át Ronaldinhóig ér a sor, itt van még Csuhay nem is szép gólja Szarajevóból. A harmadik kategória sokkal szubjektívebb, mint az előző kettő, mert ebbe azok a gólok kerülnek, amelyekre igaz, hogy "soha életemben ilyet nem láttam, és még csak hasonlót sem fogok, akármeddig élek is". Ide csak nagy egyéniségek juthatnak be: Maradona, ahogy végigcselezi magát a pályán (bár hasonlót aztán a kivételes Messi is rúgott), Roberto Carlos vagy Poborsky - náluk már a név is elég. És ebbe a körbe jutott nemrég Zlatan Ibrahimovic, korábban sok szép, nagy és felejthetetlen gól szerzője, aki most, miután már három gólt bevágott az angoloknak, emelt egyet negyediknek, huszonötről, hanyatt vetődve, ollózva. Az elmúlt hetekben rengetegen elemezték, milyen szerepet játszott a helyzet kialakulásában a véletlen, hol állt a kapus, vajon Ibrahimovic tudhatta és kigondolhatta-e így. De ha tudományosan közelítünk az esethez (szubjektíve mi sem könnyebb ennél), akkor látjuk: különlegessé az teszi a gólt, hogy a svéd nem készülődhetett hosszan neki, mert oda kellett futnia a labdáért; hogy nem szemben állt a kapuval, ahogy a legtöbb ollózós ember, hanem oldalt; hogy a labda aknavető gránátként emelkedett és hullott a kapuba; és hogy Ibrahimovic hihetetlenül magasra lendítette a lábát. Mind közül ez utóbbi a legfontosabb és a legemlékezetesebb.
Az ollózva levegőbe lendített láb a futballban a legszebb és legösztönösebb akrobatikus elemek közé tartozik, tanulni nem nagyon lehet. Ahogy az ollózások valaha élt egyik legnagyobb mestere, Klaus Fischer tömören megfogalmazta: "Ollózni vagy tud valaki, vagy nem." A mozdulat bonyolultsága a tornához áll talán a legközelebb, ott a nyújtó fölött vagy a korláton kerülhet hasonló pozícióba az ember, aki nem ismeri a félelmet. Persze a magasba emelt láb ellenőrizhetetlen becslések szerint a világ összes sportjának körülbelül a harmadában játszhat ilyen vagy olyan formában szerepet; itt van például a szumó, ahol a közönség körében különös népszerűségre tesz szert az a harcos, aki a kötelező rituálé során testét oldalra billentve a feje fölé tudja lendíteni az egyik lábát, hogy onnan, a magasból ívesen lezúdított talppal döngesse meg a földet. Vagy a kézilabda: elég csak Fazekas Nándor emblematikus lábmozdulataira utalni. De az égnek tartja a lábát a rúdugró és a szinkronúszó, a repülő gördeszkás és még a vízilabdázó is, ha Szívós. A legvonzóbban azonban kétségtelenül a műkorcsolyázónők emelik fel a lábukat. A Biellmann-piruettre, a svájci Denise Biellmann akkor még egyedülálló attrakciójára kamaszkorom nagy élményeként emlékszem - kicsit más tónust kapott az emlék, mióta a függőleges spárgában végrehajtott körforgást Jevgenyij Pljuscsenko is meg tudja csinálni.
Az összes lábemelő korcsolyázó, deszkás, szumózó és Ibrahimovicot is beleértve valamennyi ollózó futballista is elbújhat azonban a kelet-ázsiai eredetű, a Fülöp-szigeteken egyenesen nemzeti sportnak számító sepak takraw művelői mögött. Az apró labdával űzött játékhoz - amelynek a világon számos változata létezik a lábtoll-labdától a footbag netig - tényleg akrobatikus képességek kellenek, itt a csavart szaltóból végrehajtott ollózás a minimum. Főleg annak, aki lábát a háló vonala fölé emelve befejezi az akciót, és ehhez iszonyatos erővel lövi az ellenfél térfelére a labdát - őt nevezik a játékban killernek -, a játékosok egyébként is úgy repkednek pörögve és forogva a labdamenetek során, mintha egy kínai wuxiafilmet nézne az ember.
A repülő tőrök klánjának azonban a hatvanas évek közepén még komolyabb versenytársa akadt a sport területén. Ekkor készült ugyanis az a fotó, amelyen a világ egyik valaha volt legnagyszerűbb magasugrója, a szovjet Valerij Brumel látható: a tokiói olimpia bajnoka egy tornateremben, dobbantó nélkül felugorva a lábfejével megérinti a kosárlabdagyűrűt, amely köztudottan 3 méter 5 centire van a padlótól. Brumel akkoriban 228 centiméterrel tartotta a világcsúcsot, pedig a többiekhez képest nem volt ideális a magassága (mindössze 185 centire nőtt), a későbbiekhez képest talán nem volt ideális a technikája (hasmánt ugrott, mert még nem jött Fosbury), és a mai adottságokhoz képest a versenykörülmények sem voltak idilliek (a hatvanas évek közepéig homokba érkeztek az ugrók). Viszont kivételes volt az izomzata és az emelkedése. Meg egyébként is, versenyen csaknem legyőzhetetlennek bizonyult: John Thomast, az amerikaiak büszkeségét az akkoriban még diplomáciai eszközként is szolgáló Egyesült Államok-Szovjetunió atlétikai viadalok során például egy kivétellel mindig túlugrotta. Legnagyobb közönségsikerét talán nem is az olimpián, hanem egy ilyen válogatott-összecsapáson aratta, Palo Altóban, Kaliforniában, 1962-ben, a hidegháború kellős közepén. Az amerikai nézők döbbent csendben figyelték, ahogy a jóképű, húszéves szovjet fiú jobb lábával föllendült, szinte átgördült a léc fölött, és miközben a törzse már lefelé tartott, a bal lábát még magasabban húzta át, így siklott át a világcsúcsmagasságon. A "vörös rémálommal" riogatott nyolcvanezer ember öt percen át felállva ünnepelte Brumelt. Egy évvel később Moszkvában is összecsaptak Thomasszal, ezt a versenyt már műhold segítségével közvetítették Amerikában, a lelátón pedig Hruscsov mellett ott ült Kennedy hidegháborús közvetítője, Averell Harriman. A politikusok, a Lenin Stadion nagyközönsége és az amerikai háziasszonyok így szinte egy időben csodálhatták Brumel újabb világcsúcsát.
Minden jel arra utalt, hogy Brumel legalább egy évtizeden át nem találhat majd legyőzőre, de 1965-ben egy őszi délutánon, amikor barátja, a motorversenyző Tamara Golovina motorjának hátulján ülve hazafelé tartott egy edzésről, a jármű a vizes úton megcsúszott és egy betonoszlopnak ütközött. Brumel egyik lába összeroncsolódott. Először úgy tűnt, az amputálás elkerülhetetlen, végül aztán több mint húsz műtét és végtelen kezelés után a három évig gipszben és sínben tartott láb részben meggyógyult. A hatvanas évek végén Brumel újra ugrani kezdett, de régi formáját már nem érte el: 1970-ben fanatikus gyakorlás után 207 centiméterig jutott, majd abbahagyta a versenyzést. Az egyik legnagyobb szovjet atléta 2003-ban hunyt el. Azóta biztos sokan megrúgták már a kosárgyűrűt, de a "soha életemben ilyet nem láttam" kategóriája csak az elsőknek és a nagy egyéniségeknek jár.
