Vágvölgyi B. András
Kedvenc magazinom, a digitális forradalom zászlóshajója, a Wired című San Franciscó-i lap közöl havonta listát arról, hogy mi az, amit wirednek (bedrótozottnak, coolnak), és mi az, amit tirednek (fáradtnak) tartanak. (Lapunk hasábjain Nyírô András tökélte el magát, hogy ezt a szittya homályban is meghonosítja, drótos és fótos magyarításban.) Az áprilisi számban fáradtnak jelölték Prágát, és felvillanyozottnak Budapestet. Tavaly Cambridge-ben (Massachussetts állam, USA) találkoztam egy hölggyel, bizonyos Esther Dysonnal, aki a digitálforradalmár szakma Pravdájának, a Release 1.0-nak a tulajdonosa és mindenese, néhány jól menô számítógépes vállalkozás haszonélvezôje, ôt kérdeztem: digitálforradalmilag mit tart érdekesnek Kelet-Európában. Esther Dyson - a Vanity Fair magazin szerint az új világrend kialakítói közül globalice ô a 47.; az 1. Rupert Murdoch multimédiacézár - szerint Oroszország mindenképpen érdekes, nemcsak forradalmi hagyományai, de fôként tiszteletre méltó méretei miatt. Dyson asszony szerint aztán érdekes Magyarország is, lepôdj meg e helyt, ó, Nyájas Olvasó!, igen: relatív fejlettsége okán.
Hogy ez mit jelent, az megérne jóval többet, mint amit ez a gyenge kétflekknyi terjedelem megenged, és távol álljon tôlem a gondolata is annak, hogy - afféle, most divatos pinkó-szoclib. újságíróként - én ezt az elmúlt rezsimet bármilyen szempontból mentegessem, de a magyar számítógépes kultúra kialakulása a kádárizmus idejére esett, és ha jobbra sikerült, mint egyéb régióbeli országok számítógépes kultúrájának a kifejlôdése, akkor az abban az idôben fejlôdött így. A dolog ott kezdôdött (lásd részletezve: Farkas János-Szakadát István [szerk.]: Csúcstechnológiák - döntési csúcsok. Kiadja: MTA Politikai Tudományok Intézete-MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Intézete, 1992; Tamás Pál [szerk.]: BITkorszak. Fejezetek a magyar számítástechnika történetébôl. Kiadás: ua.), hogy a KGST Egységes Számítástechnikai Rendszer fedônevű programjában az akkori magyar technoapparátcsikok el tudták érni azt, hogy Magyarország a miniszámítógépek kutatásával és fejlesztésével vett részt a Comecon-hagymázban. Ha ez nem így lett volna, akkor lehet, még ma is Urál-II típusú nagygépekre próbálnánk felcsempészni a gyereknek a Nintendót. Hogy ez nem így lett, abban nagy szerepe volt annak, hogy a magyar számítástechnika már a hetvenes évek végén átállt az IBM-kompatibilitásra. Aztán jött a buherálás, a COCOM-lista tiltásainak öntevékeny-barkácsolós módon való kicselezése, késôbb a gmk-kapitalizmus és kisszövetkezeti burzsujosodás a hardver-szoftver iparban. A vámkedvezmények a számítógépekre, majd az éber vámhatóság sikolyaként a 25 ezres szabály (csak a 25 ezer forintos értékhatár alatti számítógépek, illetve alkatrészek lettek vámmentesek), amire már csak azért is emlékszem, mert ´87-ben, bécsi száműzetésem idején, magam is elszállásoltam pressgassei garzonomban egy komplett magyar hardvermaffiát, akik pontos meghatározások alapján dekonstruálták szanaszéjjel a hardvert 25 ezer alatti darabokra. Ami mindenesetre lényeges: a 80-as évek PC-robbanásában Magyarország tudott valamire támaszkodni és kis fáziskéséssel követni, a személyi számítógépek elterjedtsége így lett a legmagasabb a régióban. És ez még akkor sem kevés, ha a gépek többségén egyelôre csak a Tetris fut!
