Az idén egy híján 50 éves, Manhattanben működő, 24 tagú zenei csoportosulás, az Orpheus Chamber Orchestra önmeghatározását tekintve: „the first conductorless orchestra in the United States”, az Egyesült Államok első karmester nélküli zenekara. Az 1975-től tag hegedűs, Ronnie Bauch 2018-as nyilatkozata szerint a csapat azért döntött annak idején a karmestertelenség mellett, mert ebben látták a „kamarazenei filozófia” kiterjesztésének lehetőségét, meg azért is, mert a karmester nélküli játéknak szokatlan és vonzó hatása van. Az utóbbi – elegánsan általánosító és nem zenészek számára nehezen értelmezhető – kijelentésből nem derül ki, hogy a hatás elsősorban a muzsikusokat vagy a közönséget éri-e. Talán mindkettőt. Ti-tá tá-tá-tá.
A kamarazene szó, az olasz „házimuzsika”, musica da camera kifejezésből ered, magyarul és egyszerűen: szobazene. A közmegegyezés alapján 1-nél több, 10–12-nél kevesebb játékos vesz részt az ilyen társas muzsikálásban. A próbafolyamat során a zenei tempókról, karakterekről és sok más egyébről meghozandó döntések közösen születnek. A résztvevők személyiségétől függően persze már ide is beteheti báránybőrbe tekert farkaslábát egy-egy „karmester”. Egy vonós trióban általában a legerősebb személyiségű játékos számára kényelmes vonásnemet (a vonó le-föl húzogatásának a valóságban rendkívül sok variációt rejtő művészetéről van szó) adoptálja a másik két hangszeres. A klasszikus zenében évszázadok alatt kialakult hierarchia alapján az esetek többségében a hegedűs lesz a megmondóember, ritkábban a csellista, legritkábban a brácsás.
Zenei előképzettség nélkül is elképzelhető, hogy ha nem három vonósról, hanem már ötről van szó, és ehhez veszünk még mondjuk három fúvóst is, akkor a csoportdinamika, legalábbis elméletben, exponenciálisan bonyolódik. Franz Schubert csodálatos, egyórás F-dúr Oktettje esetében egy-egy klarinétosnak, fagottosnak és kürtösnek, két hegedűsnek s egy-egy brácsásnak, csellistának és nagybőgősnek kellene mindenben egyetérteni. Ez természetesen – különösen korlátlan próbaszám esetén – nem lehetetlen. A valóságban azonban, és itt megint az évszázados, és a zenei partitúrából (egy mű minden szólamát tartalmazó vezérkönyből) is egyértelműen kiolvasható hierarchia alapján a vonós egységet vezető első hegedűs, és a fúvós csapatot irányító klarinétos között dől majd el a „meccs” minden lényeges mozzanata. Itt tehát két „karmester” kamarazenél, a többiek követik őket, és amikor szükség van rá, hozzáadják a magukét, például olyan esetekben, amikor a fentebb említett „vezérhangszerek” szólamában éppen szünet van.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
