Egotrip

a Miniszterelnöki Hivatal illetékeseként örömmel jelenthetem: Ön máris nyert! Semmit nem kell tennie, mégis nagyon sok szabadideje lesz a jövőben. Mostantól ugyanis megkímélheti magát a fárasztó parlamentbe járástól, a plenáris üléseken való céltalan lébecolástól, a bizottságokban folytatott kisstílű és valljuk be: parttalan vitáktól. Mivel a legutóbbi kötetlen kormányülésen a miniszterek következetesen végiggondolták Miniszterelnök Úr nyilatkozatát, amely szerint a T. Ház ellenzék nélkül is működik, úgy döntöttünk: miért is ne? Ön mától szabad ember. Kérjük, három és fél éves fizetett szabadsága alatt töltse kulturáltan a szabadidejét, ne panaszkodjon Nyugaton, és főleg ne írjon publicisztikákat idehaza. Törvényjavaslatainkkal és kész tényeinkkel kapcsolatos észrevételeit természetesen szívesen látjuk, de sokat ne várjon tőlünk.

A kiváló eredményekkel büszkélkedő debreceni Olasz Focisulin megvalósult megannyi kortárs képzőművész álma, a radikális eklektika. Eddig, mondhatni, stílben volt a dolog tartva, lehetett tudni, mit kap itt az ember, ám most szerződtettek egy tánctanárt. E kíméletet nem ismerő, elszánt férfiúnak hála, a sportéletnek különleges bukéja lett, rózsaszín árnyalatot kaptak a gyakorlati edzésmódszerek.

Szedtem havat, és abba csomagoltam a pálinkásüveget, mielőtt beraktam volna májhűtőbe, öntudatlan nyelvi rafinéria, csak az ly-t javítottam j-re, aztán előszedtem a szárított chilit, hogy hozzáadagoljam, imigyen készül Zarathustra.

Nem hivatalos főtanácsadóim azt javasolták, hogy írnám meg, a polgárok felkent lelkiismerete, a következőket, hogyaszongya:

1977-ben cinikusan tisztelettudó törmelékekből verset szerkesztettem József Attila haláláról, és ezzel magam ellen ingereltem Benjámin László költőt, az Új Tükör főszerkesztőjét, aki addig az idősebb, távoli barát jóindulatával szemlélte buzgólkodásomat. A vers egyébként meglehetősen közölhetetlen volt, ilyesforma fordulatai miatt:

Hatkor csörgött a telefon, éppen azt álmodtam, hogy koreai film vagyok, és egy tűzharcban vágok rendet a statiszták között, egy tűzharcban, ahol mindenki elvész, csak a legjobbak maradnak talpon, szóval osztottam a rendet, az igazságot meg a békét, nagy voltam, tűzerőm akár az Isten meg ilyenek.

A Twin Peaks című sorozat még többé-kevésbé követhető első részeiben (fonetikusan) Lilend papa, akinek lányát brutálisan meggyilkolták a sorozat elején, olyan víziót lát lányának gyilkosáról, Bobról, aki feltételezhetően ő maga, hogy megőszül. (Ez a hirtelen megőszülés akkoriban annyira tetszett, hogy el is neveztük a gyerekek fehér feltollazatú plüss játékmadarát Lilend varjúnak, alias Lili.) A filmsorozat mellőzte a tréfát: a szappanoperák szisztematikusabb követői egy idő után csak nyugtatók szedése révén tudták végignézni kedvenc sorozatukat, mert a nézőt egyre jobban kínzó rettegésben nem kis szerepe volt az említett vízió főszereplőjének és általában a rejtélyes gyilkosság körülményei megismerésének.

Van egy utca Pesten, Erzsébetváros, a Király és a Dob között, nincs száz méter, Holló, azelőtt Fekete Sas (1866), Schwartze Adler Gasse (1804). A valahai gettó sűrűjében, az utca közepén, kormos tűzfalak közt foghíjtelek húzódik meg, beépítetlen terület, kinek térkép e táj, nékünk a grund. Itt rúgtuk a labdát, nyeltük a salakot, de mindig ám, a hét minden áldott napján, sárban, szélben, napsütésben, harmatban, s ha. Ha térdig ért a víz, meccs csak akkor maradt el. Vagy akkor se. Ráúszás, mi hozzuk el a labdát, s visszük a sarat-havat az öltözőbe, zuhanyzóba, haza. De hisz nem is esett egész Pesten, csodálkozik a család, nem ám, csak itt, a Dob u. 22. és Király u. 17. között, ott is csak a grund fölött, eső, hó, csoda történt, a francba. Mondják a nagyon öregek, akik még láttak olyan nagyon öreget, aki a Schwartze Adler Gassén lakott, valamikor meteorit zuhant ide, egy futball-labda, azóta a grund. Állítólag a gettóban is mérkőzéseket rendeztek itt, másra nem jó, hiába próbálták például telente vízzel felönteni, jégpályának, hajnalra, a legkeményebb fagyban felolvadt, csatakosan várta a labdát, hozták is néki, boldogan terült el a hatoson belül, s még azon is túl, a tűzfalakig, bár felvonalazatlanul.

Ha a pedagógus és a pedofil között az a különbség, hogy az utóbbi legalább szereti a gyerekeket, akkor mi a különbség az adórendőrök és a betörők között? A betörők csak a saját, mondhatni racionális érdeküket nézik, míg a teljes állami legalitással felruházott adórendőrök hamarosan az úgynevezett közjó érdekében, törvényesen fogják rám törni az ajtót. Értem törvényesek, nem ellenem.

Én egyébként a kurtítás híve vagyok. Takarékoskodjon az ember, ahogy bír. Nem kell nyakra-főre költeni azt a drága pénzt. Folyton az a fényűzés, a polgárok pénzén, hát nem, ennek véget kell vetni.

Különösen sűrű, zavaros egy nap volt - olyan, amire az ember sokáig emlékszik, noha szokás szerint nem történt semmi érdekes. Már a felkelés is nehezebben ment annál, mint amire számítani lehetett, pedig esküszöm, hogy nem számítottam az ébredéskorsemmi jóra, eleve. A talponálló borozók törzsközönségével szemben, akik, mint azt hosszú évek áldozatos munkájával megfigyeltem, állandó jelenlétük valamiért mindig szükségesnek érzett, holott senki által nem sürgetett mentségéül többnyire azt hozzák fel, hogy nem fogja őket, mármint otthon, a hely, engem valósággal fogott az ágy, pedig álmos, na, az aztán nem voltam egyáltalán. A tudatom éppenséggel szokatlanul tisztának volt mondható, már amennyire, ugye, egy szorongásos pánikbeteg tudata tiszta lehet. Megpróbáltam számbavenni az éjszakai történéseket: a roham még az elalváskor megvolt rendesen, eddig, gondoltam, megvagyunk, de miután a nemrég elsajátított légzéstechnikával - az túlzás, hogy álomba, mondjuk így inkább: - a rosszullét hiányába átkínlódtam magam, mintha valami intenzív történt volna még. Hogy micsoda, be kellett ismernem, az már azonban szervezeti visszajelzés híján örökre homályba vész: ahogy most ugyanis a szívritmuszavaros légszomjra gondolok, azonnal fogy a levegő, s kezd összeállni a gyomorban bent a kő, de ha az éj további részének - vélhetően infernális - eseményszintjére térek gondolati síkon át, nincs semmi szervi változás, amiből az irányukban adott történtek tartalmi részleteire következtethetnék. Azt tehát, hogy valaha is rájövök még, bólogattam a plafonnak, mi volt az a nagyon lényeges, ennek alapján, adtam fel a reményt, sajnos örökre elvethetem. Azt viszont a legkisebb közös többszörösként Dessewffy Tibor szép szavával minden kétely nélkül, nyugodtan leszögezhetem, hogy magasak voltak az éjszaka "pszichológiai költségei".

Az egész egy apró balesettel kezdődött, hősünk az erdőben kószált, amikor az egyik kanyarból - a késő éjszakai időponthoz képest is igen sebesen - előrobogott a végzet, és megsebezte őt.

Hosszú ünnep, háromnapos a hétvége, a harmadik napon, a harmadikon már egymásba vágják a kést a konyhában a magyarok, ötvenhatosok kimennek a terekre, ki beszél itt ötvenhatról?, én vagyok az ötvenhatos!, megyek az országból kifele, sötétség reggel, utoljára disznóöléskor keltem ilyen korán, hol van. Két autó, hétszáz kilométer, viseljük el egymást, gyerekek. Hegyeshalomnál araszolunk, menekülnek sokan, osztrák-német határ, az nincs, ipari műemlék, kultúrprogram. Leszorítjuk az első kocsit, náluk még van dobozossör. Jenő, balhátvéd és középcsatár, vodkát is hozott, ne igyatok, délután meccs, tamás, inkább olvasd tovább a fórumot, már kiolvastam, akkor olvasd ezt, szintén magyar, narancs, rám néz, meghúzza a vodkát, pedig utálja azt is. Viseljük egymást, gyerekek. Kálmán előveszi magyarnemzetbe csomagolt utolsó szendvicsét, körülálljuk, kolbászos?, májkrémes, kend a hajadra, találja a fején, mint mindig, Karcsi, sérült cserehátvéd, nagyot kortyol aztán, teheti, ő lesz a kapus.

Én nem tudom, hogy a polgárosodás folyamatát naponta visszavető polgári publicisták hogyan fogják nyelvcsapásaikkal kiglancolni az útját a legújabb zseniális polgári ötletnek, az erkölcstan című iskolai tantárgy bevezetésének, de hogy fogják, az biztos. A legnagyobb kormányzó erő, a Fiatal Nárcisztikusok Nemzeti Centrumpártja (FINÁNC) macchiavellista izompolitikájával párhuzamosan megnyílt a morális publicisztikai front, a közírók és magánpolitológusok mindent támogatnak, amiről azelőtt álmodni sem mertek, és előbb-utóbb oda lyukadnak ki, hogy elég gány ez a mi kis nemzetünk, túl sok tévét néz, shopping centerbe jár, még David C. Korten kormányideológust sem ismeri, kéne már egy kis keresztény hátgerinc, egy kis magyar tartás, egy kis morális értékrend.