Inkább beszélgetésbe kezdek az öreggel bizonyos dolgokról. Nem tudom, elárultam-e már az olvasónak, hogy nekem a korai Platón-dialógusok Szókratésze a szimpatikus. Tulajdonképpen tökéletesen mindegy, hogy ez a Szókratész-kép-e az autentikus, vagy a későbbiek, ahol Szókratész már Platón gondolatainak a szószólója vagy legalábbis annak tűnik. Lett légyen a történelmi Szókratész akármilyen is, én azt a Szókratészt szeretem, aki csak abban biztos, hogy az ember nem lehet biztos semmiben, s mégis folyton kérdez; pontosan azért, hogy megpróbálja az emberek jelentős többségének magabiztos hiteit megingatni. Békét csak ez hozna a világban.
Tudom én jól, hogy a legtöbb ember számára a bizonytalanság elviselhetetlen. S mert jól akarja érezni magát, arra törekszik, hogy biztos, megingathatatlan ismeretekre tegyen szert. Inkább vigyék biztos – vagy legalábbis biztosnak tűnő – ismeretei a végromlásba, mintsem hogy bizonytalanságban élje le az életét. Ha arra a kérdésre keresem a választ, hogy vajon miért van ez így, nem jutok persze semmire, hiszen itt is a magyarázatoknak olyan – s többnyire erőszakolt – sokasagára bukkanok, amelyek között választani ismét csak erőszakolt módon lehetséges. Bánom is én, higgyék azt, hogy nekik van igazuk! Higgyék azt, hogy az ő igazságuk az igazság! Persze csak addig tudok ilyen nagyvonalú maradni, míg egyikük vagy másikuk a maga vélt igazát rá nem erőszakolja embertársaira, ami ugyancsak gyakran megtörténik. Remélem, érti az olvasó, hogy hit és hatalom összefüggéseinek bonyolult szövevényében botladozunk, s a fent vázolt elgondolás itt sem engedi meg, hogy mert nem hiszek abban, hogy az én igazságom az egyetlen igazság, magabiztosan kiverekedjem magamat a szövevényből. Ugyanott vagyunk: a legtöbb ember kardot ránt, hogy megvívjon igazáért. Győz vagy elbukik, többnyire persze gyáván elmenekül.
De mit teszek én, aki nem hiszek az egy és megdönthetetlen igazságban? Nem tudom. Azt persze még nem árultam el, hogy az egy és szent igazság hite elborzasztó ugyan a szememben, ebből azonban nem következik, hogy hazugság sincs. Többnyire azt hiszik az emberek, hogy többféle válasz adható a legtöbb kérdésre, ezek közül azonban csak egy lehet igaz. Holott a számtalan válasz közül igaz is lehet több, téves is lehet több, hazug pedig számtalan. Hazug ugyanis egy válasz az esetben, ha tudni vélem az igazat, akár többet is, s annak szándékosan az ellenkezőjét állítom. A hazugság mögött rejlő szándék is sokféle lehet. A mai világot keresztül-kasul átszövő hazugságok mögött többnyire a hatalom akarása rejlik, az a szándék, hogy magam alá gyűrjem a világot. Persze most mindenkinek a kései Nietzsche jut az eszébe. Akit most hagyjunk, mert hallom, hogy Szókratész elkészült.
– Gyere, Szókratészem, üljünk le a teraszon, idd meg a kávédat! Enni mit kérsz? Tükörtojás jó lesz?
– Bármi megteszi. Hogy 2500 évvel ezelőtt Xanthippe mivel örvendeztetett meg vagy bosszantott fel, arra már nem emlékszem. De még meg sem kérdeztem, hogy szólítsalak. Meg hogy tulajdonképpen minek is köszönhetem a szíves vendéglátást.
– Drága Szókratészem, engem most hagyjunk! A szíves vendéglátást meg annak köszönheted, hogy te vagy számomra legkedvesebb filozófusaim egyike, az első a sorban.
– Hm… Filozófus? 2500 éve csavargok Európában, Ázsiában, Afrikában, eljutottam persze az összes többi földrészre is – melyekről mi annak idején ugye mit sem tudtunk –, s jól tudom, hogy mit ért a mai ember – régóta már persze – filozófián; de éppen ezért kételyeim vannak azt illetően, hogy én filozófus volnék. A bölcsesség szeretete… Lehet-e szeretni azt, amit nem ismerek?
– Nézd, öreg barátom, ha nem gondolnám magam is így, nem neveztelek volna legkedvesebb filozófusaim egyikének, az elsőnek a sorban. Persze a legtöbben, akiket az elmúlt időben filozófusnak tekintettek, tudni vélték, hogy az általuk szeretett bölcsesség az igazság ismerete. 250–300 éven át – de mi ez a te korodhoz képest? – a filozófusok arról álmodoztak, hogy szigorú tudománnyá teszik a filozófiát. Az első ezek sorában bizonyára Arisztotelész volt. A tudós filozófusoktól is sokat tanultam, de nem az ő példájukat követem. A tudomány a hasznosság világába tartozik. Semmi baj vele. Csak az önértékelése problémás. Én téged követlek. Aki úgy véli, hogy az igazság birtokában van, az minden, csak éppen nem bölcs. Te pedig bölcs vagy – mindenre rákérdezel. Mondd, milyennek látod a mai világot?
– Barátom, bajban leszünk mi egymással. Mindketten csak kérdezni akarunk, de ódzkodunk attól, hogy mindig megmondjuk a „tutit” – ahogy ma mondják. Az emberek többsége ezért minket magunkat is haszontalannak, feleslegesnek tekint. Sokszor talán még veszélyesnek is.
– És te azt gondolod, hogy ez csak a mi világunk jellemzője? Ne mondd már! Emlékszel még rá, hogy valami Szókratészt Athénben vagy 2500 éve halálra ítéltek! Nem hitt Athén isteneiben, akire ők esküdtek. Azóta meg, úgy tetszik, hagynak bolyongani – mellesleg érdekelne, hogy mindig hagytak-e –, hadd mászkáljon a hülyéje! Azt mondja, hogy ő a szépséget, a harmóniát keresi a világban. Tényleg azt keresed?
– Nem keresek én, drága barátom, már semmit sem. Elfáradtam. Szeretnék meghalni, de nem tudok. Bezzeg, ha útjában lennék valakinek!
– Ugyan… Akkor se ítélnének halálra. Keresnének egy hasznos bérgyilkost, aki eltesz láb alól. Látod, jobb lett volna, ha hiszel Athén isteneiben. Talán kegyelmet kapnál – hagynának meghalni.
