Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Kis keresztem, hogy szereztem?

Egotrip

Úgy egy éve küldte vissza több mint száz értelmiségi az állami kitüntetését, tiltakozásul az ellen, hogy a köztársasági elnök a Fidesz védelmében fröcsögve uszító Bayer Zsoltot is lovagkeresztre érdemesítette. Az idén pedig a Debreceni Egyetem szenátusa adományozott egyetemi díszpolgárságot Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin autokratának és, nem mellesleg, kandidátusi disszertációplagizátornak, amire válaszul Vajda Mihály, a jeles filozófus lemondott egyetemi professor emeritus címéről.

Valóban, furcsa keblekre is vándorolnak mostanság az állami ordók. De megfelelő reakció-e a jóérzésű és érdemes korábbi kitüntetettektől, hogy lemondanak a maguk hasonló címeiről? És egyáltalán, mi is ez a kitüntetésdolog?

Nem kell sem szociológusnak, sem pszichológusnak lenni ahhoz, hogy elfogadjuk: sokunk boldogságának fontos tényezője, hogy mennyire becsül meg minket életművünkért pálya-, polgár- és embertársaink szélesebb köre. Nyilván van olyan személyiség is, akinek annyira erős a belső iránytűje, hogy nem törődik azzal, vajon nagy tudósnak vagy tehetségtelen epigonnak, költőfejedelemnek vagy klapanciagyárosnak, a helyi társadalom fáradhatatlan szervezőjének vagy törtető akarnoknak látják-e mások. De a többség nem ilyen – szeretnénk azt hinni, hogy mások értékelik és elismerik munkánkat, s nem csak magunkat ámítjuk létünk tágabb hasznosságának vágyképével.

A megbecsülés jelzésének van egy egyszerű, piaci mechanizmusa. Aki jól dolgozik, az hasznot hajt: vállalkozóként a saját, alkalmazottként a cége kuncsaftjainak. A vevők a hatékonyabb, jobb termékekért, szolgáltatásért mélyebben a zsebükbe nyúlnak, s ezzel nő a cég bevétele – ebből pedig érdemes részeltetni a szorgalmas, ügyes, innovatív munkavállalót is, előléptetéssel, fizetésemeléssel – különben faképnél hagyja a vállalatot. A társadalmi megbecsülést ilyenkor a profit közvetíti a vállalkozó, a jobb fizetés és a magasabb pozíció az alkalmazott felé.

Ám egyes foglalkozások esetében – és sok értelmiségi hivatás ilyen – nem (csak) a piaci siker a közjó gyarapításának alkalmas mércéje. A nagyvonalúan adakozó filantróp, a nagy tudós vagy művész, a fontos nonprofit segítő szervezet létrehozója, a közjót gyarapító, ám egész életén át a rivaldafénytől távol munkálkodó minisztériumi hivatalnok, a küldetését Afganisztánban a halál árnyékában végző katona, vagy épp a sikeres béketárgyalásokat tető alá hozó politikus nem mindig tudja a pia­con, forintban kikövetelni annak a haszonnak az ellentételezését, amit másoknak, gyakran az egész országnak, sőt, az emberiségnek hajt.

Ha az egyén munkája nyomán keletkező társadalmi jó javarészt megfoghatatlan, még mindig működhet valaminő nem pénzbeli, spontán, egyéni visszajelzés – ilyen a közönség tapsa vagy a rajongói levelek. Egyes mesterségek többé-kevésbé objektív, nem állami visszajelző intézményeket üzemeltetnek: az elismerés erős nem állami kifejeződése például a sakkmester Élő-pontszáma, vagy a tudós számára az, ha dolgozatát sokan idézik (bár a citációs index korántsem tévedhetetlen mutató).

Mindezek után is sokan maradnak olyanok, akiknek áldozatos, közjónövelő munkáját sem a piac, sem e spontán mércék nem jelzik eléggé. S örömteli, ha akad egy elismert szervezet, amely épp ezt a feladatot – az érdemdús honpolgár boldoggá tétele, s a nyomába lépők motiválása – tűzi maga elé. Boldog országokban se szeri, se száma a magánemberek és független szervezetek által adott díjaknak, melyek értékét a díjazók és a korábbi díjazottak személye, az esetleges pénzjutalom, a közfigyelem és felhajtás adja. Jóleső érzés, hogy nemcsak külföldi (Nobel-díj) vagy valahai magyar példákat tudunk itt említeni (Baumgarten-díj), hanem kortárs hazaiakat is: ilyen a Rajk László Szakkollégium Neumann-díja, a Gőbölyös Soma-, vagy az Aegon művészeti díj.

S bár visszajelzést természetesen nem csak az állam adhat – mégis, az egész közösség elismerésének formális letéteményese évszázadok óta a közösség egészét irányító vagy képviselő személy, a nem is olyan rég még szakrális státusszal is bíró, de mindenképp nagy legitimációjú államfő. A monarchiákban, mint Nagy-Britanniában, máig a koronás fő a fons honorum, a nagy múltú, ám ma már szinte sosem örökletes lovagi, nemesi, főnemesi címek kizárólagos átadója (ott ezek nagyjából egyenértékűek a mi kitüntetéseinkkel); de a Napóleon alapította Becsületrend nagymestere sem más, mint a francia köztársasági elnök. Az államfő és az állam szerepét és fontosságát e kitüntetésrendszerek működtetésében a folytonossága szavatolja meg a közjogi keretek állandósága, s persze az apparátus semlegessége.

Mindez tiszta sor – mégis, mifelénk az állami díjazottak büszkeségébe gyakran kínos zavar, rossz száj­íz, lekicsinylés is keveredik. S miért választják sokan az érdemtelen újságíró díjazása elleni tiltakozásnak épp azt a formáját, hogy tüntetőleg, egyetlen gesztusért lemondanak a magukéról – jóllehet nem azért, nem akkor, nem annak a javaslatára, nem attól, és sokszor nem is pont azt a kitüntetést kapták, mint Bayer?

Hosszú története van annak, hogy Magyarországon, ahol az állam ritkábban és kevésbé volt a közjó letéteményese, mint boldogabb vidékeken, a magas kitüntetésre az érzékenyebbek inkább kínos büntetésként tekintenek. A sort Arany János nyitja meg, aki a címben szereplő két sort (A csillag-hulláskor c. 1867-es sorozatban) így folytatja: „Feleljétek ezt, ha kérdik: / Elkopott a lába térdig.” Ha egy-egy kitüntetés nem valós érdemeket honorál, hanem politikai megfelelést, a döntnökhöz törleszkedést, politikai szolgálatokat, az örömbe üröm vegyül, s a kitüntetést osztó intézmény eltávolodik funkciójától. Ilyenkor érthető és méltányolható, ha a korábbi díjazottak a tiltakozó gesztussal inkább szabadulni akarnak tőle. Sőt, megfordul az ember fejében az is: szükség van-e egyáltalán erre a rendszerre, mely óhatatlanul egy társaságba hozza az érdemteleneket, a könyöklőket, hovatovább a gazembereket a valóban és méltán köztiszteletben álló személyekkel? Nem járnánk-e jobban, ha az egészet elfelejtenénk, hagynánk a csudába?

Szerintem nem. Hacsak nem gondoljuk, hogy jobban tudjuk, mint az angolok, franciák, mi sarkallja hasznos erőfeszítésre legjobbjainkat. Az állami kitüntetéseink rendszerét nem szerencsés kompromittálni – de nem is elvetni, felháborodott megvetéssel eltaposni kell, hanem megtisztítani és fő funkciói szerint működtetni tovább. Ne Vajda ne legyen emeritus, hanem Putyin ne legyen egyetemi díszpolgár.

S hogy szerénytelenül alanyi végződést adjak e gondolatmenetnek – így talán eljutnánk egyszer abba a vágyott világba, ahol a kedves Olvasó nem annak dacára, hanem épp azért nyitná ki épp jelen írás szerzőjének közpolitikai gondolatmeneteinél a friss Narancsot, mert annak kebelén a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (polgári tagozat) virít. (Vagy virítana, ha néha feltűzné: de ha így lenne, időnként, nagy ünnepeken, talán fel is tűzné ő!) És fel se merülne a kínzó kérdés: ugyan melyik kormány alatt és micsoda szolgálatokért kaphatta a plecsnit?

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.