Valóban, furcsa keblekre is vándorolnak mostanság az állami ordók. De megfelelő reakció-e a jóérzésű és érdemes korábbi kitüntetettektől, hogy lemondanak a maguk hasonló címeiről? És egyáltalán, mi is ez a kitüntetésdolog?
Nem kell sem szociológusnak, sem pszichológusnak lenni ahhoz, hogy elfogadjuk: sokunk boldogságának fontos tényezője, hogy mennyire becsül meg minket életművünkért pálya-, polgár- és embertársaink szélesebb köre. Nyilván van olyan személyiség is, akinek annyira erős a belső iránytűje, hogy nem törődik azzal, vajon nagy tudósnak vagy tehetségtelen epigonnak, költőfejedelemnek vagy klapanciagyárosnak, a helyi társadalom fáradhatatlan szervezőjének vagy törtető akarnoknak látják-e mások. De a többség nem ilyen – szeretnénk azt hinni, hogy mások értékelik és elismerik munkánkat, s nem csak magunkat ámítjuk létünk tágabb hasznosságának vágyképével.
A megbecsülés jelzésének van egy egyszerű, piaci mechanizmusa. Aki jól dolgozik, az hasznot hajt: vállalkozóként a saját, alkalmazottként a cége kuncsaftjainak. A vevők a hatékonyabb, jobb termékekért, szolgáltatásért mélyebben a zsebükbe nyúlnak, s ezzel nő a cég bevétele – ebből pedig érdemes részeltetni a szorgalmas, ügyes, innovatív munkavállalót is, előléptetéssel, fizetésemeléssel – különben faképnél hagyja a vállalatot. A társadalmi megbecsülést ilyenkor a profit közvetíti a vállalkozó, a jobb fizetés és a magasabb pozíció az alkalmazott felé.
Ám egyes foglalkozások esetében – és sok értelmiségi hivatás ilyen – nem (csak) a piaci siker a közjó gyarapításának alkalmas mércéje. A nagyvonalúan adakozó filantróp, a nagy tudós vagy művész, a fontos nonprofit segítő szervezet létrehozója, a közjót gyarapító, ám egész életén át a rivaldafénytől távol munkálkodó minisztériumi hivatalnok, a küldetését Afganisztánban a halál árnyékában végző katona, vagy épp a sikeres béketárgyalásokat tető alá hozó politikus nem mindig tudja a piacon, forintban kikövetelni annak a haszonnak az ellentételezését, amit másoknak, gyakran az egész országnak, sőt, az emberiségnek hajt.
Ha az egyén munkája nyomán keletkező társadalmi jó javarészt megfoghatatlan, még mindig működhet valaminő nem pénzbeli, spontán, egyéni visszajelzés – ilyen a közönség tapsa vagy a rajongói levelek. Egyes mesterségek többé-kevésbé objektív, nem állami visszajelző intézményeket üzemeltetnek: az elismerés erős nem állami kifejeződése például a sakkmester Élő-pontszáma, vagy a tudós számára az, ha dolgozatát sokan idézik (bár a citációs index korántsem tévedhetetlen mutató).
Mindezek után is sokan maradnak olyanok, akiknek áldozatos, közjónövelő munkáját sem a piac, sem e spontán mércék nem jelzik eléggé. S örömteli, ha akad egy elismert szervezet, amely épp ezt a feladatot – az érdemdús honpolgár boldoggá tétele, s a nyomába lépők motiválása – tűzi maga elé. Boldog országokban se szeri, se száma a magánemberek és független szervezetek által adott díjaknak, melyek értékét a díjazók és a korábbi díjazottak személye, az esetleges pénzjutalom, a közfigyelem és felhajtás adja. Jóleső érzés, hogy nemcsak külföldi (Nobel-díj) vagy valahai magyar példákat tudunk itt említeni (Baumgarten-díj), hanem kortárs hazaiakat is: ilyen a Rajk László Szakkollégium Neumann-díja, a Gőbölyös Soma-, vagy az Aegon művészeti díj.
S bár visszajelzést természetesen nem csak az állam adhat – mégis, az egész közösség elismerésének formális letéteményese évszázadok óta a közösség egészét irányító vagy képviselő személy, a nem is olyan rég még szakrális státusszal is bíró, de mindenképp nagy legitimációjú államfő. A monarchiákban, mint Nagy-Britanniában, máig a koronás fő a fons honorum, a nagy múltú, ám ma már szinte sosem örökletes lovagi, nemesi, főnemesi címek kizárólagos átadója (ott ezek nagyjából egyenértékűek a mi kitüntetéseinkkel); de a Napóleon alapította Becsületrend nagymestere sem más, mint a francia köztársasági elnök. Az államfő és az állam szerepét és fontosságát e kitüntetésrendszerek működtetésében a folytonossága szavatolja meg a közjogi keretek állandósága, s persze az apparátus semlegessége.
Mindez tiszta sor – mégis, mifelénk az állami díjazottak büszkeségébe gyakran kínos zavar, rossz szájíz, lekicsinylés is keveredik. S miért választják sokan az érdemtelen újságíró díjazása elleni tiltakozásnak épp azt a formáját, hogy tüntetőleg, egyetlen gesztusért lemondanak a magukéról – jóllehet nem azért, nem akkor, nem annak a javaslatára, nem attól, és sokszor nem is pont azt a kitüntetést kapták, mint Bayer?
Hosszú története van annak, hogy Magyarországon, ahol az állam ritkábban és kevésbé volt a közjó letéteményese, mint boldogabb vidékeken, a magas kitüntetésre az érzékenyebbek inkább kínos büntetésként tekintenek. A sort Arany János nyitja meg, aki a címben szereplő két sort (A csillag-hulláskor c. 1867-es sorozatban) így folytatja: „Feleljétek ezt, ha kérdik: / Elkopott a lába térdig.” Ha egy-egy kitüntetés nem valós érdemeket honorál, hanem politikai megfelelést, a döntnökhöz törleszkedést, politikai szolgálatokat, az örömbe üröm vegyül, s a kitüntetést osztó intézmény eltávolodik funkciójától. Ilyenkor érthető és méltányolható, ha a korábbi díjazottak a tiltakozó gesztussal inkább szabadulni akarnak tőle. Sőt, megfordul az ember fejében az is: szükség van-e egyáltalán erre a rendszerre, mely óhatatlanul egy társaságba hozza az érdemteleneket, a könyöklőket, hovatovább a gazembereket a valóban és méltán köztiszteletben álló személyekkel? Nem járnánk-e jobban, ha az egészet elfelejtenénk, hagynánk a csudába?
Szerintem nem. Hacsak nem gondoljuk, hogy jobban tudjuk, mint az angolok, franciák, mi sarkallja hasznos erőfeszítésre legjobbjainkat. Az állami kitüntetéseink rendszerét nem szerencsés kompromittálni – de nem is elvetni, felháborodott megvetéssel eltaposni kell, hanem megtisztítani és fő funkciói szerint működtetni tovább. Ne Vajda ne legyen emeritus, hanem Putyin ne legyen egyetemi díszpolgár.
S hogy szerénytelenül alanyi végződést adjak e gondolatmenetnek – így talán eljutnánk egyszer abba a vágyott világba, ahol a kedves Olvasó nem annak dacára, hanem épp azért nyitná ki épp jelen írás szerzőjének közpolitikai gondolatmeneteinél a friss Narancsot, mert annak kebelén a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (polgári tagozat) virít. (Vagy virítana, ha néha feltűzné: de ha így lenne, időnként, nagy ünnepeken, talán fel is tűzné ő!) És fel se merülne a kínzó kérdés: ugyan melyik kormány alatt és micsoda szolgálatokért kaphatta a plecsnit?
