Vajda Mihály: Miért végezték ki Szókratészt?

Szókratész, az idegen

Egotrip

Újabb lehetőség. Talán azért, mármint hogy azért végezték ki, mert valami idegenséget éreztek áradni a személyéből. Hogyan? Szókratész idegen Athénban? Ez butaság. Alapjában talán tényleg butaság, de mégis volt benne valami, ami az átlagos athéni polgárt irritálta. Szókratész – gondolta – azért nem egészen olyan, mint mi. Sőt, nagyon nem olyan, mint amilyenek mi vagyunk.

Nekem ez akkor jutott először az eszembe, amikor Albert Camus L’Étranger című regényéről írtam. Camus 1942-ben írta a regényt, magyarul persze sokkal később jelent meg, ráadásul nagyon is félrevezető címmel: A közöny. Persze aki el is olvasta a regényt, az rájöhetett, hogy bárhogyan hangzott is az eredeti, francia cím, a regény főhőse, Meursault, akit, akárcsak Szókratészt, kivégeznek, minden volt, csak éppen közönyös nem. Aki nem olvasta a regényt sem franciául, sem magyarul – pár éve megjelent új fordításban is, most már Az idegen címen –, annak elárulom, hogy Meursault-t gyilkosság miatt ítélték halálra, lelőtt ugyanis egy arabot, amikor annak kezében megcsillanni látta a kést vagy tőrt, amellyel az röviddel azelőtt megsebesítette Meursault barátját.

Tudom, tudom. Szókratész nem ölt meg senkit. S mégis van párhuzam, mindketten elutasítanak ugyanis olyan konvenciókat, amelyek a társadalom átlagos tagjainak a szemében alapvető igazságok vagy éppenséggel minden tisztességes ember szemében kötelező magatartásformák. Persze lehetetlenség mindig mindenfajta konvenciót radikálisan elutasítani, ebből azonban távolról sem következik, hogy ha felismerjük bizonyos konvenciókról (vagy éppen kötelező igazságokról), hogy azok nem felelnek meg érzéseinknek, ne utasíthatnánk el ezeket az „igazságokat”. Persze aki ezt teszi, s minden pátosz nélkül ennek szellemében él, az idegen a társadalomban. (És nem tudom nem megjegyezni, hogy azokat, akik a konvencionális „igazságokkal” patetikusan más „igazságokat” állítanak szembe, nem feltétlenül tekinti idegeneknek a társadalom.)

De hát nem Meursault-ról, Szókratészről van szó. Nem az a célom, hogy Meursault-t, az idegent, és a Meursault számára idegen társadalmat elemezzem. A célom az, hogy körüljárjam azokat a kérdéseket, hogy „mi egy idegen” és „ki lenne idegen”. Ezt a két kérdést ebben a formában Jacques Derrida fogalmazta meg Az idegen kérdése: az idegentől jött című előadás-sorozatában. Remélem, világos, hogy felfogásom szerint, akárcsak Derridáé szerint, az idegenség nem két különböző, különböző nyelven beszélő, különböző módon élő stb. társadalom találkozásakor lép fel. Pontosabban nem csak akkor.

Platón A szofistában s Az államférfiban is felléptet valakit, akinek nincs neve. Nincs neve, mert nem athéni. Ξένος, idegen. De ő is görögül beszél. Nem beszél tehát más nyelven, s mégis más nyelvet beszél. Valaki, „aki nem úgy beszél, mint a többiek, valaki, aki különös nyelvet beszél” – mondja róla Derrida. Ebben az előadásban a legizgalmasabb az, amit Derrida magáról Szókratészről mond. „Időnként Szókratész maga az idegen, Szókratész, aki kérdésével és iróniájával zavar (azaz a kérdésével, amit az »irónia« szó is ki akar fejezni), a maieutikus kérdés embere. Szókratész maga rendelkezik az idegen vonásaival, megjeleníti, alakítja, játssza az idegent, ami nem ő.” (Forrás: Az Idegen. Variációk Simmeltől Derridáig, Csokonai Kiadó, 2004, 13. o.)
Játssza, és mégsem játssza – mondanám én. Mert pontosan érti, s használni is tudja azt a nyelvet, amelyen athéni polgártársai és bírái vádolják, és majd elítélik, mégis kijelenti, hogy „idegen” a bírósági beszédben, olyan mint egy idegen. Szókratész: „… kérve kérlek, athéni férfiak: ha azt hallanátok, hogy ugyanolyan szavakkal védekezem, mint amilyennel a piacon, a pénzváltók asztalainál – ahol sokatok hallgatott már engem – vagy másutt szoktam beszélni, ne csodálkozzatok, ne is zajongjatok miatta. Mert így áll a dolog: most állok először törvényszék előtt, több mint hetvenesztendős koromban, és szörnyen idegen számomra az itt szokásos beszédmód. Így hát, mint ahogy, ha történetesen valóban idegen volnék, megengednétek, hogy azon a nyelven és azon a módon szóljak, amelyen nevelkedtem, éppen úgy most is azzal a jogos, legalábbis nekem jogosnak tetsző kéréssel fordulok hozzátok, hogy adjatok engedélyt saját beszédmodoromra.” (Platón: Szókratész védőbeszéde, ford.: Devecseri Gábor)

Nos, akár akarom, akár nem, muszáj visszatérnem Az idegenhez. Szókratészt úgy nagyjából 2400 éve ítélték halálra, Meursault-t, mondjuk, 100 éve. Mindketten mintegy kiprovokálják az ítéletet. Csakhogy míg Szókratész pontosan tudja, mit tesz: tudatosan helyezi szembe vádlói meggyőző hazugságaival az igazságot, addig Meursault-nak fogalma sincsen semmiről. Csak azt mondja, amit gondol, érez. S nem hajlandó semmit sem mondani, amit nem gondol igaznak. Van Az idegennek olyan értelmezője, aki szerint Meursault tudatosan áldozza fel magát, ha talán nem is az igazságért, hanem azért, mert nem tud megbékülni a világ hazug konvencionalitásával. Szerintem viszont Camus egyszerűen azt az „abszurd embert” írta meg, aki minden, csak nem hős, csupán zsigerileg képtelen a hazugságra, a konvenciók hazug világához való alkalmazkodásra, jóllehet Szókratésszel ellentétben soha nem gondolta végig a világot, s főleg nem akart soha öntudatosan szembehelyezkedni vele. Szókratész és Meursault nem hasonlítanak egymásra. Akkor sem, ha bíráik képtelenek látni a különbséget, mert mindkettőjüket – két különböző korban – erkölcstelennek tartják. Egyiküket sem azért ítélik el, amit tettek, hanem azért, mert azok, akik: mások, nem olyanok, amilyennek lenni kell, IDEGENEK.

 

Neked ajánljuk