Pedig most nem halt meg fontos védőügyvéd, mint az egy évtizedig elnyúlt Postabank-perben, csupán „eljárási hibák” akadályozták az ügy kellő időben történő lezárását. A per nehezen megokolható elhúzódása alaposan kikezdte az ítélet társadalmi hasznosságát, hiszen az igazságszolgáltatás legfőbb célja mégiscsak a jogbiztonságba vetett hit megerősítése volna. Már az is csoda, hogy az ügyész most nem tekintette „nyomatékos enyhítő körülménynek” a jelentős „időmúlást”, miként tette a 35 milliárdos hűtlen kezeléssel vádolt Princz Gábor és társai perében.
Alapos magyarázatra szorulna, hogy miért kellett ennyi idő a jogerős ítélet meghozatalához a Kulcsár Attila tevőleges közreműködésével 1998 és 2003 között a K&H brókercégénél folytatott, nem különösebben bonyolult sikkasztássorozat ügyében. Pedig a 2003-as lebukás után két évvel már megszületett a vádirat, amely a brókert és az ügy 21 további gyanúsítottját sikkasztással, pénzmosással, okirat-hamisítással, vesztegetéssel és más bűncselekményekkel vádolta. Kulcsár és a másodrendű vádlott Kerék Csaba, a Britton Kft. ügyvezetője mellett harmadrendű vádlottként Rejtő E. Tibort, a K&H Bank vezérigazgatóját is bűnsegédként elkövetett sikkasztással vádolták meg, ám az utóbbit végül felmentették. A Fővárosi Bíróságon landoló vádirat szerint az elkövetők 23 milliárd forintnyi ügyfélpénzt „kezeltek sajátjukként”, vagyis magas hozamokat ígérve, offshore cégeken keresztül jogosulatlanul forgatták kiemelt ügyfelek (köztük állami cégek) pénzét, amelyből mintegy nyolcmilliárdot elsikkasztottak. A vádirat szerint a jórészt politikusokból és más befolyásos személyekből álló VIP-ügyfelek többnyire tudtak róla, hogy a szabálytalan módon kézhez kapott kiemelt hozamok törvénytelen tranzakciókból származnak.
Az ilyesféle pénzügyi csalásoknál a normálisan működő jogállamokban jóval gyorsabban megy az ítélkezés. Még olyankor is, amikor – hasonlóan ehhez az ügyhöz – politikai szálak is bonyolítják a helyzetet. Az Enron energetikai óriásvállalat vezérét, Bush elnök egykori barátját a cég csődje után négy évvel mondta ki bűnösnek a bíróság. A spanyol nagybank, a Banesto vezetőjét is négy év alatt ítélték hat év börtönbüntetésre a politikai szálakkal átszőtt csalárd manipulációi miatt. A számos nagykutya pénzét is kezelő Madoffot, aki két évtized alatt 65 milliárd dolláros kárt okozott ügyfeleinek, alig hat hónappal a letartóztatása után ítélték 150 évi börtönre piramisjáték szervezéséért, értékpapír-manipulációkért, okirat-hamisításért és pénzmosásért.
De hát mit akarunk? Végül, 14 év után, a mi (nem túl szofisztikált) brókerügyünkben is megszületett a jogerős ítélet. A Fővárosi Ítélőtábla, enyhítve az első fokon eljáró Fővárosi Törvényszék ítéletét, Kulcsár Attilát, a K&H Equities befektetési tanácsadóját többrendbeli sikkasztás és más bűncselekmények miatt öt év szabadságvesztésre és ötmillió forint pénzbüntetésre, a pénzmosást segítő, Brittont vezető Kerék Csabát három év szabadságvesztésre és ötmillió forint pénzbüntetésre ítélte, és az ügy több más vádlottja is elnyerte a büntetését.
A K&H legmagasabb hivatalát akkoriban betöltő és Kulcsárral bizalmi viszonyt ápoló, első fokon még bűnsegédként megjelölt bankvezért, Rejtő E. Tibort azonban jogerősen felmentették – és nem azért, mert az ítélethozatal előtt pár héttel elhunyt, hanem mert bűnösségét, miként korábban, most sem találta bizonyítottnak a bíróság. Igaz, rá nem tett terhelő vallomást Kulcsár, pedig egykori tanúk szerint Rejtő látványos támogatásának köszönhette, hogy a bankban senki sem merte megkérdőjelezni a szabályokat felrúgó tevékenységét. Kapcsolatukat a napi átlagosan négy-öt beszélgetés mellett az is jellemezte, hogy Kulcsár Tibikémnek szólította a bankvezért, miként az első fokon született vádiratból kiderült. A bíróság azonban a normál hivatali hierarchia mellett kialakuló viszonyokra támaszkodott Rejtő felelősségének vizsgálata során. Így a megismételt eljárást első fokon lefolytató Fővárosi Törvényszék is megállapította 2015 végén: „R. E. Tibor utasítási jogkörrel nem rendelkezett a brókercégnél, és nem volt rálátása K. Attila befektetési tanácsadási tevékenységére sem. Ebből következően a brókercégen belül nem tudta elősegíteni, hogy K. Attila különleges eljárási módban részesüljön az ügyfeleivel való kapcsolattartás során és kikerüljön a befektetési szolgáltató ellenőrzési köréből a tevékenysége.”
Kulcsár hamar belátta, hogy jobban teszi, ha a bankon kívülre próbálja áttolni a felelősséget, és első vallomásától eltérően a pénzmosásban közreműködő Kerék Csabát nevezi meg főbűnösként. Azt is bevallotta, hogy maga hamisította a főnöki levelet, amelyre hivatkozva a bankban megkerülhette a hivatali ügymenetet. Így már nem vetülhetett árnyék Rejtőre, pedig az ő bankári pályája akkor már korántsem volt makulátlan, csak korábbi munkahelyén, az ING magyar leánya vezetőjeként okozott kárt a holland tulajdonosok kisebbnek ítélték meg, mint amivel a feltételezett szabálytalanságok nyilvánosságra hozatala járt volna.
Kulcsár pálfordulása már eleve borítékolta, hogy csak a tevőleges elkövetőket elmarasztaló ítélet születhessen, az évekig folytatott bűncselekménynek „falazó” háttérszemélyek pedig megúszhassák. Feltehetően nem Rejtő az egyetlen, aki tudott Kulcsár szabálytalan üzelmeiről, hiszen azok már az ő bankvezérré történt 1999. évi kinevezése előtt is folyhattak.
E téren a belga anyabank, a KBC híre sem volt akkoriban a legjobb: már három éve tartott a nyomozás a luxemburgi és belgiumi leánybank számos egykori felső vezetője ellen, akik – a budapesti brókercégéhez hasonló csalási módszereket is alkalmazva – több százmillió eurós „adómegtakarítást” értek el maguknak és kiemelt ügyfeleiknek. Talán ez is oka lehetett annak, hogy a Kulcsár-ügy kipattanását követően a KBC igyekezett tompítani a botrányt azzal, hogy egyes, a kárigényükkel fellépő kiemelt ügyfeleknek fizetett, mint a katonatiszt: a választott bíróságok által megítélt, a piaci szintet jócskán meghaladó hozamokat is megtérítette, holott azok a valóságban nem, csakis Kulcsár ígéretében léteztek. A bank „nagyvonalú” kártérítése miatt nem lehet tudni, hogy a 8 milliárdra taksált sikkasztás végül ténylegesen kit és milyen mértékben károsított meg.
Elkerülhették a felelősségre vonást a pénzügyi machinációk közvetlen haszonélvezői, a politikában, a közéletben és az üzleti világban ismert mintegy 160 prominens személyből álló kiemelt ügyfélkör tagjai is. Pedig ők aligha hihették, hogy törvényes módon fialtatja pénzüket a brókerház, hiszen befektetésük hozamait meglehetősen unortodox módon, egy taxis kézbesítésével, készpénzben kapták meg.
A büntetőügy példátlanul hosszú elhúzódását súlyos eljárási szabálytalanságok, bírósági mulasztások idézték elő, amelyekre hivatkozva kérte 2009 végén a Fellebbviteli Főügyészség az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését. Ma sem lehet tudni, hogy e „hibákban” közrejátszottak-e az ügylet többirányú politikai vonatkozásai, amelyeket már a botrány kipattanásának évében bőségesen tárgyalt a sajtó. Tény viszont, hogy az ügy első főnyomozóját koholt vádakkal bíróság elé állították, majd évekkel később felmentették. Meg az is, hogy 2003-ban az – akkor már Polt Péter által irányított – ügyészség kivonta Rejtőt a rendőrség látóköréből, ami formálisan jogszerű volt ugyan, ám így éppen a nyomozással megbízott rendőrséget fosztotta meg fontos információktól.
Mindenesetre eufemizmusnak látszik az „eljárási hiba” kifejezés arra a 2004. június 9-én videóra rögzített kihallgatásra, amelynek egy évvel később nyilvánosságra került jelenetei inkább bohózatba, mint egy súlyos bűnügy felderítésének aktusába illenek. Gondoljunk csak arra az emlékezetes epizódra, amikor Kulcsár, maga fölé nézve, így szólt: „Kíváncsi vagyok, mikor szakad le onnan?” Bár az ügyészség szerint a kérdés a légkondicionálóra vonatkozott, a Kulcsár, a védője és a kihallgató ügyészek által előadott pazar színjáték alapján a kívülállók érthetően inkább a plafonra asszociáltak.
Maratoni eljárás után végül mégiscsak lezárult ennek az emblematikus ügynek a büntetőpere, amely – a korabeli Postabank-sztori mellett – szép iskolapéldája annak, miként lehet megfelelő politikai kapcsolatokkal, valamint gyenge tulajdonosi és felügyeleti ellenőrzés mellett évekig folytatni törvénysértő pénzügyi machinációkat. Igaz, itt az okozott kár zömét legalább nem a magyar állam, hanem a magántulajdonos anyabank térítette meg. Bár – a Postabank-perrel szemben – most súlyos penitenciákat is kiróttak, az ítélet aligha tekinthető megnyugtató igazságszolgáltatásnak. De azért egy naiva kíváncsiságával várom a Quaestor-per kimenetelét. Hátha megérem.
