Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Lex Gabinia Tabellaria

Egotrip

A titkos szavazás intézménye nem kimondottan új keletű. A római köztársaságban a négy ezt előíró leges tabellariae közül az elsőt, a lex Gabiniát i. e. 139-ben fogadták el. De miért hozakodok most elő ezzel?

Az Orbán-rendszer a modern képviseleti demokrácia formális intézményei között kíván hosszú távra, akár évtizedekre párt-egyeduralomra berendezkedni. Ez nehéz feladat – még ha kételkednénk is abban, vajon a nép valódi uralmát jelenti az Európában ma bevett tömegdemokrácia, az tagadhatatlan, hogy két-három ciklus alatt a legsikeresebb politikusokkal szemben is kialakul valami épkézláb alternatíva. A szavazók akkor is ráunnak a hivatalban lévőkre, ha azok egész jól kormányoznak. (Legalább annyira, hogy az abszolút parlamenti többséget elveszítsék.) Winston Churchill koalícióban nyerte meg a II. világháborút, és utána rögtön kitették a választók a konzervatívok szűrét. A CDU/CSU sem egyeduralkodóként vezényelte le a II. világháború utáni német gazdasági csodát – szinte végig szövetségben kormányzott, változatos partnerekkel; de a rendszerváltás és 2010 között nálunk is szinte mindvégig valódi koalíciós kormányzás folyt.

Tudjuk, 2010-es alkotmányozó országgyűlési kétharmada segítségével a Fidesz a politika intézményi kereteit egyoldalúan úgy változtatta meg, hogy egyetlen pártnak – neki magának – legyen esélye a hatalmat hosszú távon is megtartani: szinte eltávolíthatatlanná tette a maga választotta főügyészt, újrarajzolta a választási körzeteket és átalakította a részletszabályokat és a többi, és a többi. Persze az évtizedekre szóló berendezkedésnek ez csak szükséges, de nem elégséges feltétele. Legalább ennyire fontosak azok a – főként a vidéket érintő – társadalmi átalakítások, amelyek a lentről felfelé épülő struktúrák helyébe a hatalmat fentről lefele közvetítő gépezetet plántáltak. Míg az előbbiek azt teszik lehetővé, hogy a választópolgárok ellenőrizzék a hatalmat, az utóbbiak – a neofeudálisnak, kliensrendszernek is hívott rendszer részeként – a választópolgárok függését szavatolják. A kormányhivatalok élére fideszes politikusok telepedtek, a helyi potentátok kényük-kedvük szerint rendelkeznek a közmunka-lehetőségekkel, megnyirbálták az alanyi jogon járó szociális támogatásokat, kegyként osztogatják a trafikmonopóliumot, az iskolaigazgatói kinevezéseket, gleichschaltolták a megyei újságokat és drámai módon csökkentették az önkormányzati jogköröket – mindez mára kész ténnyé vált. Milliókat igazgat a „fortélyos félelem” – a Fidesztől, az Orbán-rendszertől, a NER-től és helyi erős embereitől.

A Horthy-rendszerben ez a berendezkedés remekül működött, és az Egységes Pártot két évtizeden át senki sem tudta megszorítani. Működhet-e egy ilyen rendszer ma is?

Azt állítom, nem. Két fontos elem hiányzik ahhoz, hogy a Horthyék szabadalmaztatta magyar politikai masina oly simán elpöfögjön, mint a múlt század 20-as, 30-as éveiben. Az egyik a választójog gondos manipulálása a cenzussal. (Emlékszünk, 2012-ben épp erre tettek kísérletet, amikor Kósa Lajos előállt a választási regisztráció bevezetésével. De a Fidesz végül visszakozni kényszerült). A másik, a fontosabb hiányzó elem – és itt kanyarodok vissza voltaképpeni témámhoz – a választás nyíltsága.

A Horthy-rendszerben a választókörzetek több mint kétharmadában, a kisvárosokban és a falvakban az elöljárók szeme előtt kellett a szavazópolgárnak leadnia a voksát. És józan ember ugyan miért kockáztatta volna a csendőr, a bíró, a polgármester nagyon is kézzelfogható haragját azért a semmiségért, hogy az Egységes Párt helyett a szociáldemokraták, a kisgazdák vagy éppen a fajvédők jelöltje mellé húzza be az ikszet? Hisz’ ez az egyetlen szavazat önmagában nem osztott és nem szorzott.

Ahhoz, hogy a nép lehessen az úr, az is kell, hogy senki ne leshesse meg, hogy kit választ. Ha a választási rendszer valóban titkos, a választópolgár formálisan minden fenyegetésre és ígéretre immunissá válik, hiszen senki nem tudja ellenőrizni, végül is kire szavazott. (És ő sem bírja senkinek bebizonyítani.) Az elhúzott függöny mögött kifejezheti, amit valójában érez. A választás titkossága a demokráciában a hatalom elkergethetőségének a kulcs­eleme. Ezért volt mindig is szálka azok szemében, akik a szavazók megfélemlítésével vagy lekenyerezésével akarták megtartani hatalmukat. A parlamenti választások titkosságát az Egyesült Királyságban garantáló 1872-es törvényre 1882-ben egy konzervatív képviselő így panaszkodott: „A Ballot Act azt az angol szokással szerfölött ellentétes viselkedést erősítette, hogy a szavazók mindkét féltől hagyták megvesztegetni magukat, vagy az ellen szavaztak, akitől elfogadták a megvesztegetést.” Fontosak az eljárási részletek is: Cicerótól tudjuk, a fent emlegetett római törvényt tíz évvel követte az, amely megszabta, milyen széles lehet az urnához vezető átjáró – nyilván azért, hogy ne férjen át rajta a szavazó mellett az árgus szemmel figyelő divisor, a voksért pénzt osztó ókori kampánymenedzser.

Itt és most a szavazás titkos. A titkosságot leleményesen megkerülő ún. láncszavazást, amikor az egyenként beküldött, félelemben tartott vagy lekenyerezett szavazók már előre kitöltött szavazólapot dobnak be, és a magukét kihozzák, hogy az egy sarokkal odébb, egy furgonban várakozó tartójuk kitöltse azt és a következő láncszavazó kezébe nyomja, a törvény büntetni rendeli. (Ha netán mégis ilyet lát majd az olvasó, elő az okostelefon videófelvevőjével, és már mehet is a feljelentés!)

Ne tévesszenek meg minket a kooptált püspökök és a szoboravatások, vagy Boross Péter nyilatkozatai. Ez nem a Horthy-rendszer. Akármekkora is a nyomás, amikor behúzzuk a szavazófülke függönyét magunk mögött, az az icipici, négyévenként egyszer birtokolt hatalom csak a miénk. Azt is Cicero írja – A kötelességekről (II. 7.) –, hogy ha a törvényeket és a szabadság szellemét valamely nagy hatalmú politikus el is tudja nyomni, az a szellem akkor is előtör – vagy névtelen népi megnyilvánulásokban, vagy a titkos szavazáskor.

Vasárnap meglátjuk, tényleg előtör-e.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.