Sok minden van a japán könyvesboltok zsidósarkának polcain: Anne Frank naplója (amely itt az iskolai kurrikulum részévé vált), történelmi művek a holokausztról, tucatnyi szedett-vedett könyvecske a zsidó misztikáról és persze néhány mázsányi antiszemita irodalom: könyvtáram ékessége például egy kiskáté a zsidók és némely keresztények világuralmi összeesküvéséről, amelyet úgymond már Nietzsche is felismert (Níche mi-nuite ita, 2007).
Bár Japánban két-három ezernyi zsidó él csupán, nem ismeretlen az antiszemitizmus, és kedvelt társalgási téma az Arctalan Háttérhatalom kérdése, vagyis a Nagy Zsidó Világ-összeesküvés. Auschwitz felszabadításának ötvenedik évfordulóján, 1995 januárjában, a Marco Polo magazin közölt egy holokauszt-tagadó cikket. Kitört a botrány, a Marco Polót megjelentető kiadó elnézést kért, és beszüntette a lapot.
Az elmúlt három évtizedben még volt néhány hasonló eset (botrány+bocsánatkérés). Régi barátom, Chaucer esete jut az eszembe, aki egy remek kis vérvádas történetet illesztett a Canterbury mesék közé (A priorissza meséje). A zsidókat már a jó Chaucer születése előtt jó fél évszázaddal (1290-ben) kiűzték Angliából, így hús-vér zsidót legfeljebb itáliai útja során láthatott a mester, de a zsidók rituális gyermekáldozatáról szóló rémtörténetek nem ismernek korlátokat.
Az 1918-ban Szibériába behatoló japán csapatok révén érkezett el Japánba a zsidó világösszeesküvésről szóló munka – a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, ez az elég ügyetlen hamisítvány. A művet az a Higuchi Tsuyanosuke (1870–1931) nevű teológus és orosz tolmács mutatta be Japánban, aki egyben az első japán nyelvű antiszemita könyv, a Zsidóvész szerzője is (Yudaya-ka, 1921).
A Jegyzőkönyv 1924-es fordítását Yasue Norihiro készítette, aki rövidest súlyos világnézeti válságba került, mert palesztinai utazása során rokonszenvezni kezdett a zsidókkal, majd a nácizmus elől menekült zsidók támogatója lett. Japánban a nyugati antiszemitizmus recepciója a két háború között ambivalens volt, mivel az 1920-as, sőt még az 1930-as évek során is a japán értelmiségi elit zöme és a sajtó elutasította a zsidógyűlöletet és a zsidó világ-összeesküvésről szóló tanításokat. Azonban az 1930-as évek közepétől a japán entellektüelek tömegesen „ideológiai jobbraát”-ot hajtottak végre, az értelmiségi zöme baloldali liberálisból fasisztává, egyes esetekben lelkes antiszemitává képezte át magát.
Japánhoz közel mindössze egyetlen zsidó közösség élt ekkor, Harbinban, Észak-Kína Mandzsúria nevű régiójának egyre városiasabbá váló városában (1903-ban mintegy 500 fő volt a lélekszámuk, 1908-ban már 8000). A japánok 1931-ben elfoglalták Mandzsúriát, s létrehozták a mandzsu bábállamot, élén a „reaktivált” utolsó mandzsu-kínai császárral. Harbin japán katonai parancsnoka ekkor Higuchi Ki’ichiró vezérőrnagy volt, aki 1937 decemberében beszédet mondott a Távol-keleti Zsidó Kongresszuson Harbinban, és a zsidó állam létrehozásának szükségességét szorgalmazta.
1938 elején a transzszibériai vasút végállomása mellett, Mandzsúria és a Szovjetunió határán Zabajkalszk (akkori nevén Otpor ’ellencsapás’) városánál zsidó menekültek ezrei várakoztak. Nem folytathatták az útjukat, mert a mandzsu bábállam bevándorlási hivatala nem mert vízumot kiállítani nekik, mivel ez a lépés a német szövetségesekkel való kapcsolat megromlását vonta volna maga után.
Ekkor azonban Higuchi vezérőrnagy és Yasue Norihiro százados (a Jegyzőkönyv fordítója) vonatra ültette és útnak indította a zsidókat Harbin, illetve Sanghaj felé (Sanghaj japán kézen volt, és itt nem volt vízumkényszer). Emberek ezrei menekültek meg így a fagyhaláltól. Az akció végrehajtását támogatta Inuzuka ezredes, a haditengerészet zsidóügyi szakértője is, aki virtigli antiszemita volt, de úgy vélte, hogy a zsidók még hasznot fognak hajtani Japánnak.
A németek igen dühösen reagáltak – Ribbentrop személyesen követelte Higuchi szigorú megbüntetését. Higuchi a később háborús bűnösként kivégzett Tójó Hidekinek a következő magyarázatot adta: „Japán nem a nemzetiszocialista Német Birodalom csatlósa”. Tójó (aki szintén egy szamuráj nemzetség sarja volt) ezt igen frappáns magyarázatnak tartotta, majd engedélyezte, hogy a zsidók japán védelem alá kerüljenek.
Az 1938. decemberi kormányülés során a japán vezetés úgy döntött, hogy a zsidók „megfelelnek a testvériség és a faji egyenlőség kritériumának”, ezért a velük szembeni diszkrimináció nem fogadható el, és együtt kell működni velük a kölcsönös előnyök elve alapján. Megvitatták a Fugu-tervet, amelynek célja az európai zsidók megmentése, azaz a velük való hasznos kapcsolatok kiépítése volt.
| ||
Az Európából menekült zsidóknak Északkelet-Kína, azaz Mandzsúria fejlesztésében kulcsszerepet szántak. A „Fugu-terv” elnevezés a fent említett Inuzukától, a zsidóügyi szakértőtől ered, aki hasznosnak ítélte a zsidókkal való kapcsolatokat, de veszélyeket is látott a dologban. Szerinte olyan ez a viszony, mint az éhes ember viszonya a gömbhalhoz (fugu). A fugunak remek az íze, de a mirigyeiben halálos méreg van, ezért óvatosan kell elkészíteni.
1939 szeptemberében, amikor a náci Németország lerohanta Lengyelországot, a zsidók tömegesen menekültek a szomszédos Litvániába. Sugihara Chiune (1900–1986), a röviddel a háború kitörése előtt érkezett japán főkonzul a kaunasi konzulátuson legalább 6000 embert menekített meg, amíg csak lehetett – a szovjet hadsereg ugyanis 1940 augusztusában bevonult Litvániába. Sugihara tranzitvízumhoz juttatta még azokat a menekülteket is, akik nem kaphattak japán vízumot. A szerencsések és gazdagok közül néhányan Kóbéban telepedtek le, vagy továbbutaztak az Egyesült Államokba.
| ||
A Fugu-terv keretében Harbinban és Sanghajban sok tízezer üldözött zsidó élte túl a vészkorszakot, és a dolog 1942-ig tökéletesen működött is. Himmler elküldte a megbízottját, hogy „tegyen rendet a zsidóügyben is”. A japánok azonban elutasították a Jangce torkolatvidékére álmodott megsemmisítőtáborról szóló javaslatot. A helyzet azonban egyre nehezebbé vált, és 1943 februárjában létre kellett hozni a sanghaji gettót (a Hontalan Menekültek Korlátozott Övezetét).
Ez 2 km2-nél kisebb terület volt, ahol kínaiak is éltek, nem vette körül fal vagy szögesdrót, és ki lehetett járni onnan a munkába. Itt élt a háború végéig 20–30 ezer zsidó – nyomorban, rettenetes körülmények között, éhezve és fázva, de mégis biztonságban.
Tribute: Chinue "Sempo" Sugihara - Yad Vashem CR from Memento - Historias Visuales on Vimeo.
