Egotrip

Há´ most jöjjön, nézze meg, ott történt az eset, ott, ahol az a kutricás fekszik a hitacsis dobozon, ott, a kirakatban. Akkor még ott feküdtem én is. Tudja, az nagyon jó hely, jó meleg, lent a pincében vannak a fagyasztóólak, abban vannak a féldisznók meg az ülő bikák, oszt a rácson keresztül jön fel a meleg levegő, ha az ember ráfekszik, olyan, mintha valami tengerparti fövenyen feküdne, csak úgy elengedi magát.

Mondom is a feleségemnek, hogy most már tényleg ideje volna csatlakoznunk a katolikus egyházhoz, olyan szép, szívhez szóló a hirdetésük, hogy ezer éve velünk vannak, és hát tényleg, ki, ha ők nem? Ezer év, az nem semmi (százezer légy nem tévedhet, ahogyan a vicc mondja), ők lesznek a nyerők, itt volna az ideje belépni, vagy hogy is mondják ezt.

Nem láttam a pipától. Akkora pipa volt a számban, hogy a tömős vége eltakart mindent. Akkora volt, mintha ott egy külön fejem lenne, ami füstölög. Próbáltam megfogni és arrébb tolni, hogy lássam Csontváry festményét, ha már itt vagyok a múzeumban, de nem ment, nem mozdult. Annál inkább se, hogy az nem az én másik fejem volt; még jó, hogy nem fogtam meg. Megfogom valakinek a fejét ott a Csontváry-múzeumban, és kész a sikoly. De várjunk csak! Ez így nem lesz jó. Kezdjük elölről!

H. H. prominens újságíró a H. H. szórakoztató tévéműsorban megdicsérte a várományos MNB-elnök pénzügyminisztert jó humoráért. Merthogy milyen jól megnevettette az újságírók hadát, amikor sajtótájékoztatóján egy kérdésre válaszolva azt felelte: ő nem tud róla, hogy Sz. B. kisgazda államtitkárt kellene neki az egyik alelnöki posztra jelölnie, és különben is, az agrártárcának nagy szüksége van az illető úrra. Hát ez tényleg jópofa, karakán egy kijelentés, szabad nevetni.

Hajnal óta megy a rakkolás, elszáradt bőrrétegeket pakol magára egy jobb sorsra érdemes test, pont az ablakom előtt. Olyan hangja van, mint amikor két dörzspapír összekap egy dión. Száraz, reménytelen hang, nem hajlandó beleveszni a forgalom zajába. Amikor abbamarad, rögtön hiányozni kezd, kimegyek az erkélyre, de már nem látom sehol okozóját, biztos elunta és hazament. Három kutya jön a Kerepesi út felől, lefagyott tekintetű, éhes kutyák, foltokban hámlik róluk a szőr, ahogy átharapják magukat az alacsony ködön. Elmennek a Padlizsán utca felé, nem marad utánuk semmi értelmezhető benyomás, ami segítene megkezdeni ezt a napot. Járt itt három kutya, pont, új bekezdés.

Bukarest jó hely. Lett ott egy fiam. Egyszer nekiadtam poénból a kefírem maradékát kiflistül, kanalastul, azóta van. A föld alatt lakik, ott van a lakása. Lejárat a kék metróhoz, felszab kettő, húgyszag, szarszag, croissant-szag, Piata Universit-tii. Emitt a Bucharest Intercontinental, amott a Román Nemzeti Operett. Egy dobozban éli a világát, de tényleg. Amúgy eléggé pofás kis doboz. Oldala van, fedele van, hangulata, minden. B, mint békesség, B, mint B-vitamin. Bele lehet bújni, belebújik, belebújt. Olyan, mintha ott se volna. Nézd má´, nincs is ott. Odabent van, ratatázik, veri a fejét. Úgy üvölt, hogy most is hallom. Victorie camarad! Victorie camarad! Ez egyébként egy eléggé nemzetközi nyelv. Az is érti, aki inkább tele szájjal nem beszél. Aki inkább mozizni meg dartozni szeret. Szabadidejében lábtengózni jár. Klassz csaj vagyok, viszek neki bigmeket a mekiből. Fogadok, hogy ezt akarta, most aztán örül. Előbújik, nekilát. Kicsi, szőke, faragatlan, azt se mondja multumsc, na ja, ez itt a Balkán. Elódalgok, szagok vannak, nem bírom a szagokat. Victorie camarad, gondolom, és tényleg. Győzelem, pupákok. Győzelem.

Az itt következő rövid értekezés, előre figyelmeztetlek, Kedves Olvasó, súlyos nyelvfilozófiai, szövegtani, stilisztikai és jogelméleti kérdéseket érint, különös tekintettel szöveg és kontextusa, a szövegpragmatika, a leírás és értékelés, a közvetlen és a függő beszéd, a szerzői szándék, az értelmezés szabadsága és hasonló problémakörökre, márpedig e tudományos izék téged teljesen hidegen hagynak, tehát itt hagyd abba, olvass valami mást, viszlát.

Négy napra eltűntek a verebek. Már kezdtem aggódni, de tegnap megjöttek, gondolom, kipróbálták, hátha mégis költöző madarak, aztán beletörődtek, hogy nem. A modoruk továbbra sem javult, hangosan és gyorsan esznek, az alma hidegen hagyja őket, csak a magokra hajtanak, egyre kevésbé zavarja őket, hogyha mozgok a lakásban.

Megyek az Andrássy úton, nézem a házakat, dolgozik bennem a belső terror.

Nem elég, hogy... És még az is... Ráadásul Baka Istvánt olvasok, napközben, novemberben. A te időd. Éjszaka a Shoaht nézem a tévében. Reggel a rádióban az első hír: agyhártyagyulladás. Megmozdul gyomromban a kő.

Régebben mindig Félixnek vagy Szabolcsnak szólítottak azok, akik azt hitték, hogy eszükbe jutott a nevem; tudták, hogy valami nagy marhaságot kell mondani ahhoz, hogy megszólítsanak, a legnagyobb marhaságnak a Félix tűnt - a Szabolcs ennek csak lájtosított változata.

Tegnap nagytakarítás közben a rég nem használt nagy albán-kínai szótáram sárguló lapjai közül kihullott egy tekintélyes pénzköteg. Hamar rájöttem, hogy azt a százmilliót találtam meg, amit még a hetvenes-nyolcvanas évek sztárközgazdászaként, fizikusbonviván férjem paksi és pöstyéni napidíjaival megfejelve kuporgattam össze, és amit a családi hagyománynak megfelelően a betörők érdeklődési körén kívül eső könyvben rejtettem el. (Anyám annak idején, ha nyaralni mentünk, stílszerűen a Tőkébe dugta szerény pénztartalékunkat.)

A "stílus" fogalmát könnyedén használhatja az irodalmár, a publicista, a dramaturg, a politikus, de a nyelvésznek - mint tudósnak - definiálnia is kell a stílust, legalábbis ha a stílus a nyelvészet érdeklődési körébe tartozik. Nos, a stílus annyiban nyelvi tény, amennyiben a beszélőnek vagy írónak módja van választani több olyan nyelvi eszköz közül, melyek ugyanannak a dolognak a kifejezésére alkalmasak. A nyelvészet akkor beszél stílusról, ha a beszélő vagy író a nem-semlegeset választja. Ha tehát valaki az almát almának nevezi, és arra, aki csónakázik, azt mondja: csónakázik, abban nincs stílus (vagy ha tetszik, a stílus zéró fokon van jelen), hiszen ezeket másképp nem lehet mondani. De ha valaki a kutyát ebnek nevezi, és arra, aki korcsolyázik, azt mondja: korizik, akkor már választott: a lehetséges eszközök közül a nem-semlegeset használta, és így szövegének már "van stílusa". A stílus: választás. (A nyelvészt nem befolyásolja, hogy a kérdéses stílust az emberek jónak vagy rossznak tartják-e: legföljebb a semlegestől való kilengést "pozitív" vagy "negatív" előjelűnek nevezheti.)

Kedves Naplóm, a verebek és a cinkék étkezési szokásai teljesen eltérőek. Míg a verebek csapatostul járulnak az erkélyen elhelyezett etetőhöz, ahol hosszabb időt töltenek táplálkozással és civakodással, addig a cinkék egyesével járnak, és a mag felcsippentése után a fészkükbe viszik elfogyasztani. A verebek nagyon szigorúan veszik a rangsor betartását, amennyiben vita támad köztük, húsz-harminc centire felrepülnek egymással szemben, és csipkedik egymást, vagy farok- és szárnytoll borzolással figyelmeztetik azt, aki rossz sorrenben próbál enni. A cinkék jóval visszafogottabbak, például egyáltalán nem látogatják az etetőt, ha ott vannak a verebek.