Álom
Tegnap nagytakarítás közben a rég nem használt nagy albán-kínai szótáram sárguló lapjai közül kihullott egy tekintélyes pénzköteg. Hamar rájöttem, hogy azt a százmilliót találtam meg, amit még a hetvenes-nyolcvanas évek sztárközgazdászaként, fizikusbonviván férjem paksi és pöstyéni napidíjaival megfejelve kuporgattam össze, és amit a családi hagyománynak megfelelően a betörők érdeklődési körén kívül eső könyvben rejtettem el. (Anyám annak idején, ha nyaralni mentünk, stílszerűen a Tőkébe dugta szerény pénztartalékunkat.)
Igencsak elszégyelltem magam, hiszen erről a pénzről rendre megfeledkeztem a kilencvenes évek nagy családi számvetései során. Pedig már ´98 kora tavaszán, midőn a nagy esőzések miatt meg-megcsusszant társasházunk alapzata, felvetette a családi tanács: jobb lenne biztonságosabb helyre költöznünk. Osztottunk-szoroztunk, még hatványoztunk is kicsit, mégsem jött össze a dolog. Pedig a tág család apraja-nagyja felajánlotta összes örökségét és megtakarítását. Én, balga meg elfelejtkeztem a dugipénzről. Hiába, akkoriban már nem forgattam a Mao idejében még ígéretesnek látszó szótárt.
Most egyszerre ott hevert a lábaimnál pénz, ami lehetővé teszi végre, hogy az aggódó rokonok megnyugtatására biztonságos helyre költözhessünk. Hogy ne kelljen szegényeknek minden nagyobb esőzéskor azzal kelniük, feküdniük, vajon nem omlott-e ránk a patakvértől alámosott ház. Szűkebb családom pénztárnokaként magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Eldöntöttem, most már nem a könyveimre, hanem a bankomra bízom a pénzt, ott sem lopják (talán) el, és még kamatozhat is, amíg megtaláljuk a biztonságos családi háznak alkalmas telket.
Fogtam hát a pénzt, és levittem számlavezető OTP-fiókomba. A máskor közönyösen viselkedő tisztviselő azonban rám rivallt: "Megőrült, asszonyom? Ide hozza ezt a sok pénzt, amikor mi kevesebb kamatot fizetünk, mint a Postabank?" Elszégyelltem magam tájékozatlanságomért, és lesunyt fejjel átbattyogtam a legközelebbi Postabank-fiókba. Csodálkoztam ugyan a szokatlan őszinteségen, de, gondoltam, talán mostanra érett be kormányunk erkölcsi nevelésének gyümölcse.
Beálltam hát újra a sorba, és elábrándoztam azon, hogy a megtalált pénzből hol és milyen villát építtetek majd szélesebb családom és baráti köröm megnyugtatására. Kősziklán fog állani, nehogy megint álságos vízmosások veszélyeztessék épségemet. Liftet nem akarok, ötlött eszembe a Meghökkentő történetek egyik hátborzongató epizódja, hátha egy kis házi áramszünettel próbál valamely családtagom megszabadulni tőlem. A három szint azért mégiscsak kell, azt mondják, infarktus ellen a legjobb a lépcsőmászás. Bár imádok úszni, jobb lesz, ha elvetem a házi uszoda gondolatát, az is sugallhat rossz ötleteket egy öregedő nő újrafiatalodni vágyó férje fejében.
Idáig értem a gondolatban, amikor rám rivallt a postabankos tisztviselő: "Megőrült, asszonyom? Itt akar számlát nyitni, amikor nincs is még integrált számítógépes rendszerünk? Miért nem megy az OTP-be, ahol ezt már rég megoldották?!" Megint kinn találtam magam az utcán, táskámban a százmillióval. Erkölcsi nevelés ide, morális felemelkedés oda, mégiscsak gyanús volt nekem ez a fene nagy őszinteség. Azért itt mégiscsak piacgazdaság volna, ahol a farkastörvények uralkodnak. Ahol nem szokták felvilágosítani a kuncsaftot arról, hogy a versenytárs áruja nemcsak jobb, de még olcsóbb is.
Aztán hirtelen észbe kaptam. Hát persze! Az OTP tegnap óta a Postabank stratégiai partnere. Egy test, egy lélek. Együtt, egymásért, az ügyfelek nagyobb megelégedésére. Bölcs kormányunk döntött így: nem lesz többé elvtelen marakodás, galád verseny a két lakossági bank között. Versenytársak helyett eztán jól nevelt partnerek lesznek, kéz a kézben járnak, szeretet és békesség honol majd köztük. Az is bölcs előrelátásról tanúskodik, hogy kormányunk úgy döntött: juszt se adja el a ´98-ban nagy csinnadratta mellett visszaállamosított Postabankot. Ezzel két legyet üt egy csapásra: a verseny mellett a politikai küzdelmeknek is véget vet. Ha eladná, a privatizációs törvény szerint versenypályázatot kéne kiírnia, márpedig a nyílt verseny idegen a magyar néplélektől. Amelyikhez igenis közelebb áll a bratyizás meg a mutyizás, mint a nyílt színi küzdelem. Ha másért nem, hát azért, mert ezt szokta meg.
Ha a kormány eladná a Postabankot, akkor kicsinyes ellenfelei számon kérhetnék: mivé is lett az a sok pénz, amit a hiányok pótlása mellett a bank feltőkésítésére fordított. Akkor kiderülne, mennyi is a "mi mennyi?" Kinek hiányzik az ilyen undorító, anyagias vita, ami csak felborítaná a már-már megteremtett társadalmi békét? Akkor, amikor a kétéves költségvetéssel sikerült a parlamentet végképp gittegyletté degradálni?
Már csaknem meggyőztem magam, hogy ez itt a világok legjobbika. Könnyű volt, hiszen még mindig a kezemben volt a lelkembe békét sugárzó százmilliós táska. Aztán hirtelen felébredtem. Belém nyilallt: de hiszen sose volt albán-kínai szótáram! Se kicsi, se nagy. Akkor, hál´ istennek, megtalált pénzem sincs. Nem kell hát választanom OTP és Postabank között. Meg a családnak sem kell magyarázkodnom, hogyan is feledkezhettem meg eddig erről a pénzről.
