Várhegyi Éva: Ekotrip (Álom)

  • 2000. november 16.

Egotrip

Tegnap nagytakarítás közben a rég nem használt nagy albán-kínai szótáram sárguló lapjai közül kihullott egy tekintélyes pénzköteg. Hamar rájöttem, hogy azt a százmilliót találtam meg, amit még a hetvenes-nyolcvanas évek sztárközgazdászaként, fizikusbonviván férjem paksi és pöstyéni napidíjaival megfejelve kuporgattam össze, és amit a családi hagyománynak megfelelően a betörők érdeklődési körén kívül eső könyvben rejtettem el. (Anyám annak idején, ha nyaralni mentünk, stílszerűen a Tőkébe dugta szerény pénztartalékunkat.)

Álom

Tegnap nagytakarítás közben a rég nem használt nagy albán-kínai szótáram sárguló lapjai közül kihullott egy tekintélyes pénzköteg. Hamar rájöttem, hogy azt a százmilliót találtam meg, amit még a hetvenes-nyolcvanas évek sztárközgazdászaként, fizikusbonviván férjem paksi és pöstyéni napidíjaival megfejelve kuporgattam össze, és amit a családi hagyománynak megfelelően a betörők érdeklődési körén kívül eső könyvben rejtettem el. (Anyám annak idején, ha nyaralni mentünk, stílszerűen a Tőkébe dugta szerény pénztartalékunkat.)

Igencsak elszégyelltem magam, hiszen erről a pénzről rendre megfeledkeztem a kilencvenes évek nagy családi számvetései során. Pedig már ´98 kora tavaszán, midőn a nagy esőzések miatt meg-megcsusszant társasházunk alapzata, felvetette a családi tanács: jobb lenne biztonságosabb helyre költöznünk. Osztottunk-szoroztunk, még hatványoztunk is kicsit, mégsem jött össze a dolog. Pedig a tág család apraja-nagyja felajánlotta összes örökségét és megtakarítását. Én, balga meg elfelejtkeztem a dugipénzről. Hiába, akkoriban már nem forgattam a Mao idejében még ígéretesnek látszó szótárt.

Most egyszerre ott hevert a lábaimnál pénz, ami lehetővé teszi végre, hogy az aggódó rokonok megnyugtatására biztonságos helyre költözhessünk. Hogy ne kelljen szegényeknek minden nagyobb esőzéskor azzal kelniük, feküdniük, vajon nem omlott-e ránk a patakvértől alámosott ház. Szűkebb családom pénztárnokaként magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Eldöntöttem, most már nem a könyveimre, hanem a bankomra bízom a pénzt, ott sem lopják (talán) el, és még kamatozhat is, amíg megtaláljuk a biztonságos családi háznak alkalmas telket.

Fogtam hát a pénzt, és levittem számlavezető OTP-fiókomba. A máskor közönyösen viselkedő tisztviselő azonban rám rivallt: "Megőrült, asszonyom? Ide hozza ezt a sok pénzt, amikor mi kevesebb kamatot fizetünk, mint a Postabank?" Elszégyelltem magam tájékozatlanságomért, és lesunyt fejjel átbattyogtam a legközelebbi Postabank-fiókba. Csodálkoztam ugyan a szokatlan őszinteségen, de, gondoltam, talán mostanra érett be kormányunk erkölcsi nevelésének gyümölcse.

Beálltam hát újra a sorba, és elábrándoztam azon, hogy a megtalált pénzből hol és milyen villát építtetek majd szélesebb családom és baráti köröm megnyugtatására. Kősziklán fog állani, nehogy megint álságos vízmosások veszélyeztessék épségemet. Liftet nem akarok, ötlött eszembe a Meghökkentő történetek egyik hátborzongató epizódja, hátha egy kis házi áramszünettel próbál valamely családtagom megszabadulni tőlem. A három szint azért mégiscsak kell, azt mondják, infarktus ellen a legjobb a lépcsőmászás. Bár imádok úszni, jobb lesz, ha elvetem a házi uszoda gondolatát, az is sugallhat rossz ötleteket egy öregedő nő újrafiatalodni vágyó férje fejében.

Idáig értem a gondolatban, amikor rám rivallt a postabankos tisztviselő: "Megőrült, asszonyom? Itt akar számlát nyitni, amikor nincs is még integrált számítógépes rendszerünk? Miért nem megy az OTP-be, ahol ezt már rég megoldották?!" Megint kinn találtam magam az utcán, táskámban a százmillióval. Erkölcsi nevelés ide, morális felemelkedés oda, mégiscsak gyanús volt nekem ez a fene nagy őszinteség. Azért itt mégiscsak piacgazdaság volna, ahol a farkastörvények uralkodnak. Ahol nem szokták felvilágosítani a kuncsaftot arról, hogy a versenytárs áruja nemcsak jobb, de még olcsóbb is.

Aztán hirtelen észbe kaptam. Hát persze! Az OTP tegnap óta a Postabank stratégiai partnere. Egy test, egy lélek. Együtt, egymásért, az ügyfelek nagyobb megelégedésére. Bölcs kormányunk döntött így: nem lesz többé elvtelen marakodás, galád verseny a két lakossági bank között. Versenytársak helyett eztán jól nevelt partnerek lesznek, kéz a kézben járnak, szeretet és békesség honol majd köztük. Az is bölcs előrelátásról tanúskodik, hogy kormányunk úgy döntött: juszt se adja el a ´98-ban nagy csinnadratta mellett visszaállamosított Postabankot. Ezzel két legyet üt egy csapásra: a verseny mellett a politikai küzdelmeknek is véget vet. Ha eladná, a privatizációs törvény szerint versenypályázatot kéne kiírnia, márpedig a nyílt verseny idegen a magyar néplélektől. Amelyikhez igenis közelebb áll a bratyizás meg a mutyizás, mint a nyílt színi küzdelem. Ha másért nem, hát azért, mert ezt szokta meg.

Ha a kormány eladná a Postabankot, akkor kicsinyes ellenfelei számon kérhetnék: mivé is lett az a sok pénz, amit a hiányok pótlása mellett a bank feltőkésítésére fordított. Akkor kiderülne, mennyi is a "mi mennyi?" Kinek hiányzik az ilyen undorító, anyagias vita, ami csak felborítaná a már-már megteremtett társadalmi békét? Akkor, amikor a kétéves költségvetéssel sikerült a parlamentet végképp gittegyletté degradálni?

Már csaknem meggyőztem magam, hogy ez itt a világok legjobbika. Könnyű volt, hiszen még mindig a kezemben volt a lelkembe békét sugárzó százmilliós táska. Aztán hirtelen felébredtem. Belém nyilallt: de hiszen sose volt albán-kínai szótáram! Se kicsi, se nagy. Akkor, hál´ istennek, megtalált pénzem sincs. Nem kell hát választanom OTP és Postabank között. Meg a családnak sem kell magyarázkodnom, hogyan is feledkezhettem meg eddig erről a pénzről.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.