Hogy miért írok New Yorkból magyar halottakról? Ez lenne a kérdés. Hogyha arról írnék, hogyan válik az ember egy Upper East Side-i felhőkarcoló 27. emeleti lakosává, akkor nem lenne kérdés. Vagy akkor sem, ha arról, hogy hogyan lehetséges mégis párra lelni Manhattanban, minthogy akkor sem, ha arról szól a cikk, hogy Noah Baumbach „Frances Ha” című alkotása miért dokumentális erejű az ittlétről. Alábbi történet azonban azért született, mert ha valamit, azt hazaviszem Amerikából, hogy inspiráló történetekből lehet leginkább erőt meríteni. Az inspirál a latin spirare, azaz lélegezni szóból ered: az a cselekedet, amelyet mindannyian folyamatosan művelünk egész életünkben. És utána is, amennyiben a történetünk tovább él.
| ||
Gellért Kis Gábor május 15-én, 66 évesen meghalt.
Játszani a szavakkal – ez volt Gellért Kis Gábor legkedvesebb időtöltése. Nem keresztrejtvény felett, könnyed szórakozásként, nem is kizárólag hivatalból gyűjtötte, elemezte, szervezte őket egységekbe újra és újra, amerre járt: a rádióban és a televízió munkatársaként, országgyűlési képviselőként, az Általános Vállalkozási Főiskola katedráján vagy az Élet és Irodalom hasábjain. A megfogható valóságot jelentették neki a szavak. Különös szenvedély egy kifejezetten szép férfinak, akinek elegendő volt kisujját mozdítania a világ hús-vér megtapasztalásáért. De ha megkérdezték, mit jelent számára a szabadság, az Adriai-tenger végtelenje vagy a Genezáret-tó mélye helyett – amelynek partján hosszan tudott üldögélni mindenről és mindenkiről megfeledkezve – Jorge Semprunt idézte. A nagy utazásban a koncentrációs tábor politikai foglyával beszédbe elegyedik a szögesdróton túl álló felfegyverzett őr: – Én nem akartam a háborút – így az őr. – De itt van a puskájával – feleli a fogoly. – Hát hol lehetnék? – kérdezi tompa hangon az őr. Semprun szavaival élte át, hogy a szabadság elsődlegesen belső minőség. Így tapasztalt: betűk által. A kommunikációt teremtő játékként űzte, és kedves szavával – vizilópintyőke! – emlékeztette magát a különbségre az isteni alkotás (legyen, és lőn) és az újságíró teremtette, életre nem keltő, pusztán verbális konstrukciók között. Legelső műve talán saját neve volt, melybe a „kis” jelzőt emelve különböztette meg magát újságíró édesapjától. Ellenfelei, ha sérteni akarták – és ilyesmire még miniszterelnökök is vetemedtek –, neve visszacsonkításával közölték vele: „tudjuk, hogy a szögesdrót melyik oldalán állt az apád”. Ellenfelekre pedig – ahhoz képest, hogy milyen arányban maradt alul a konfliktusokban – meglepő óvatlansággal tett szert.
1995 decemberének elején így nézett farkasszemet az egész Magyar Országgyűléssel. A végül 264:31 arányban megszavazott médiatörvény szempontjából nem volt jelentősége, hogy az egykori újságíró idealizmusa vagy a meg nem hallott médiapolitikus hiúsága bátorította-e szólásra a végszavazás előtt az emberi jogi bizottság elnökét, Horn Gyula korábbi médiaszakértőjét. Aminek azonban a mai napig megmaradt a súlya, az a szilárd meggyőződés, hogy a sajtó szabadságát segítő törvényt kell alkotni. Ahogy ő mondta: „Nem a média területét kell szabályozni, hanem az államot korlátozni.” Ehhez képest a hatfrakciónyi tömeg hat éven át vajúdott, 162 paragrafusos törvénye arról, hogyan befolyásolják a parlamenti erők egyenlő arányban a médiát, nem a demokrácia, hanem a pártokrácia érdekében született. Ő a fércmű szóval illette azon a kedden, amikor kiállt eléjük, papírral a kezében, annak ellenére, hogy tökéletesen beszélt szabadon. Az utolsó szó jogán elhangzó szavak nem tűnhettek odavetettnek. És mert nem tudta mással magyarázni, hogy a sajtószabadságot pártoló demokraták miért tartanák pártdelegáltak kezében a médiát szabályozó testületeket – melyek költségvetését az akkori pénzügyminiszter „kiérleletlennek” nevezte –, így a szemükbe mondta: „azok, akik ezt alkották, katona korombeli szakaszvezetőmmel szólván, annyit értenek a rádiózáshoz és a televíziózáshoz, mint malac a zsebórához”. Majd hozzátette: „Kérem, tűzzék a kalapjukra.” Kevesen mernék ma azt állítani, hogy nem volt igaza. De józan politikus nyílt színen nem küldi vissza az elemibe a frakcióját a másik öt frakcióval egyetemben. A nem sokkal később napfényre került III/III-as karton volt az ára annak, hogy a sportember Gellért Kis Gábor szokásától eltérően nem a kézilabdahálón, hanem az Országgyűlés arénájában élte ki felháborodását. A dosszié ugyan jelentéssé formált szavakat sosem látott, de ahhoz elegendő volt, hogy a játékost, aki mindig is kilógott a szocialista apparátusi mezőnyből, kispadra ültesse a következő választásokon.
Ha bizonyos alapvető politikusi kvalitások híján is volt (úgymint: könyörtelenség, kompromisszumkészség, hajlékonyság, ügyeskedés és pártfegyelem), a szakmát ismerte. Hét évvel a zsebórás malac parlamenti beidézése után a 2003-ban regnáló szocialista kormány ismét megkereste, hogy működőképes médiatörvényre rendeljen tőle javaslatot. Így született „A köznyilvánosság működéséről szóló tervezet”, amely reformteremtő módon nyilvánosságról beszélt, beemelve az írott sajtót és az internetet a médiumok sorába. A munkát leadta, de időközben a szavakkal hadilábon álló miniszterelnök megbukott, és utódja nem kívánta a nyakába venni a médiatörvénnyel járó sziszifuszi harcot. A törvény, akárcsak a következő, azóta sem az államot korlátozza katonásan a média kezelésében – miképpen azt Gellért Kis Gábor szorgalmazta –, hanem a médiát az állam kezelésében.
Nem volt szükségszerű, hogy az újságíró – aki a rendszerváltás kezdetén elsőként szerezte meg a Nagy Imre-perről forgatott archív anyagot, s készített dokumentumfilmet róla (Viharos emberöltő, 1989) – maga mögött hagyja a szakmát. Sem a parlamentért, sem később – a sors iróniája – a pártdelegáltakból verbuvált rádiókuratórium elnöki székéért és az azzal járó konfliktusmezőért, hogy két sereg között – politika és média harcában – bárhogy is lépjen, „sajátjaival” kerüljön méltatlan csatákba. Ki tudja, mi minden űzte, hogy újra és újra nekifusson, hogy éltető közösségre leljen, még ha a meglelt gyülekezettel végül mégsem tudott feltétlen szövetségre lépni.
Pulitzer földjéről
Anyai ágon Pulitzer József szülővárosából, Makóról származik a családja. Üldöztetésektől megfáradt felmenői nyolcnapos korában református hitre keresztelték, egyúttal száműzték a családi szótárból a zsidó szót. Ezért aztán akadt egy könyv, amely még rajta is kifogott. Hiába forgatta, elemezte szakadatlanul, hiába tanított az Ó- és az Újszövetség segítségével – oly mélységekbe merülve, hogy akadt hallgatója, aki azt hitte, termet tévesztett, és kommunikáció helyett hittanra ült be –, „a hit nem gyakran kísértette meg”. De a hiányától keletkezett űrnek sem talált nevet. Közeli barátaivá hívő emberek lettek, mert ott, a barátságba vetett hitben jutott a legközelebb ahhoz a másik bizonyossághoz a „nem látott dolgok” létezéséről. Egyiküknek mindezt így magyarázta:
„Nekem több kétség jutott, anélkül azonban, hogy belső késztetést éreztem volna valaha is markolni egy féltenyérnyi bizonyosságot. Nos, ez az a fél tenyér, amelyben találkozásunk volna. Hiszen, ha nem érzékelném, hogy irigységem tárgya, a te hited, éppúgy kételyekkel van körülvéve, mint a magam törékeny evilágisága, aligha tudnánk egymással mit kezdeni az óvatos vagy kevésbé óvatos kölcsönös tiszteleten túl. Ám a fél tenyér – némi nyelvi következetességet alkalmazva: fél kéz – egy kéz, fél tenyér – egy tenyér – másik fele te volnál. Együtt már imára kulcsolódhatunk. Vagy tapsolhatunk. S a lesből – talán – iszkolva kiugrik egy ragadozó ijedtében.
A dolog ennyit megér.“
Megérte. Sem a szó, sem a kéz nem volt hiábavaló.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
