Két hét múlva költözni kell megint. Jó alkalom, hogy New York város élhetetlenségére mondjak egy racionális érvet. Egyetlen észérvet arra, hogy miért felejtse el minden fruska, aki a Felicity című sorozattól kábán álmodik magának egy életet, amelyben a Washington Square Park mellett jár suliba, hogy mindezt meg is valósítsa. Az álmokat legjobb nem bolygatni. Olyan megmosolyognivalók a valóságban. A szerkesztőm szerint nekem ez a sztori nem kerül többe harminc percnél, ti pedig kíváncsiak lennétek rá – hát, ennyit tudnak a szerkesztők mirólunk.
Van a költözésben valami szomorú. Még úgy is, ha kicsi koromban hozzászoktam, hogy épp amikor otthonossá válnak az utcakövek, amikor már szorongás nélkül lépek be az iskolakapun, van párom sorakozókor, kedvenc ösvényem az uszodához, és saját sarkom a könyvtárban, akkor búcsúzni kell – megyünk tovább. Az „oda kell menni, ahová rendelnek” sorsban a kezdő igehirdetők osztoznak a diplomatákkal, így esett. Édesapám lelkész. Ha egy gyülekezet ideiglenesen pap nélkül maradt, menni kellett, neki is, nekünk is. Hét budapesti kerületet hívtam otthonomnak, három általános iskolám volt, óvodám csak egy, de az Miskolcon. Nyilván mindennek szerepe volt abban, hogy 17 éves koromban bolygó hollandi vált belőlem, ahogy Balázs barátom hív, és Balázs barátom már csak tudja, mert ő is az, még ha évtizedek óta ugyanazon a rámpán koptatja is a görkorija kerekét.
Ahhoz, hogy az ember New Yorkban lakást béreljen, sok pénzre van szükség, s e sok pénznek havonkénti gyakorisággal meg kell jelennie a bankszámláján. Nem érdekes, ha egyébként a nagybácsink, az amerikai, billiókat hagyott ránk: ha nincs havi magas bevétel, nem bíznak az emberre lakást. Hogy mennyi az a sok? Manhattanban egy egyszobás, harminc négyzetméteres dobozka átlagára 1900 dollár, azaz... nagyon sok forint. Szerződést akkor írnak alá, ha ennek vagy a negyvenszeresét megkeresi az ember egy évben. A főbérlő sokszorosan védi magát, mert ha egyszer a lakás ki van adva, onnantól kezdve a New York-i jog még azt is megnehezíti, hogy a tovább maradó lakót ki lehessen penderíteni, arról nem is beszélve, hogy akkor sem tehet sokat a tulajdonos, ha az albérlő nem fizet. Ezekről a dolgokról keveset tudok, mert mielőtt a Lower East Side-i kis lakásba költöztem, korábbi öt lakásomat albérlőktől alalbéreltem, kvázi illegálisan, akik többször le is nyúlták a foglalót. Néha megkérdezik, kiraboltak-e már New Yokban. Igen. Csak nem fegyverrel. Az elmúlt három év alatt 4000 dollárral. Pedig van érettségim.
És akkor az ember méregbe gurul, törvényesíteni akarja magát, és ahhoz sok pénz kell. Volt egy jó barátom, aki a Wall Streeten dolgozott. Egy évvel ezelőtt boldogan újságoltam neki, hogy sikerült meggyőznöm a Lower East Side-i ház menedzsmentjét, adják ki nekem és két barátomnak a lakást anélkül, hogy hárman együtt megkerestük volna a bérleti ár (2400 dollár) negyvenszeresét. Nevettem, hogy ő biztosan megkeresi 3400 dolláros, kétszobás lakásának a negyvenszeresét. Mondta, hogy igen. „Az ötvenszeresét is?” „Persze.” „Tovább is kérdezhetnék?” Ettől zavarba jött, és nem kérdeztem. Valamelyik metrós újság írta még tavaly, hogy a nem szűkös lét New Yorkban évi 70 ezer dolláros fizetésnél kezdődik. Ennél az összegnél egy átlag gyakornok a Wall Streeten többet keres.
A lakástulajdonosok helyzete sem rózsás, ha magyar sorstársaikéval vetjük egybe. Lujzi 110 négyzetméteres Washington Square parki lakására havi „közös költségként” – amelybe New Yorkban benne foglaltatik a lakástulajdonosi adó – 2400 dollár körüli összeget fizet. Susan az Upper East Side-on 55 négyzetméterre havi 1400 dollárt. Anto 60 négyzetméterre havi 800 dollárt az Upper West Side-on. Az a veszély legalább nem fenyeget, hogy lakástulajdonos leszek New Yorkban. Marad a költözés.
Van a költözésben valami reményteli. (Kezdődik a cikk befejezésének amerikai verziója.)
Hogy New York nem maradandó városom. A költözés, édesapám szavajárásával, elővételezi a szükségszerűt, közelebb visz az eltűnt otthonhoz: a nádtetős parasztházhoz a Balaton partján.
„Ezt a reményteli jelzőt még át kell gondolni”, mondom magamnak – csak magyar befejezés lesz –, a felismeréssel, hogy fogalmam sincs, hol hajtom álomra a fejem két hét múlva. Ami az észérvet illeti: nem élhető az a város, amelyben halandó fizetéssel valaki, aki egyedül áll a lábán, nem találhat a Times Square-től egyórányi járásra saját lakást. Hacsak nem akar kollégista módjára a szobányi személyes téren is társakkal osztozni. Egyébként, ha belegondolok, ez, az együttélés kényszere az, ami hiányozni fog nekem New Yorkból. Ez a nem felnőtt élet.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
