Ki szánja arra a péntek estéjét, hogy Szabó István Mephistóját nézze egy East Village-i magyar könyvesbolt alagsorában, amikor például Manhattan nyugati oldalán, a Tribeca filmfesztivál luxustermeiben is mozizhatna éppen? Ez érdekelt. A Mephisto is érdekelt. Nagyon régen láttam, nagyon fiatalon. Ráadásul valami karmatikus erő is volt aznap a levegőben, mert április 20-a egyébként, puszta véletlenségből, Hitler születésnapja. De ami végül kiparancsolt a hűvös tavaszi estébe, az a konyhaszekrény tetején néma szemrehányással figyelő társasjátékdoboz volt. A Rizikót egy forráskúti leány nyomta a kezembe Wall Street-i munkahelye lábánál még a múlt héten. Kölcsönadta arra az időre, amíg ő hazautazik az esküvőjére. Csak arra nem gondolt egyikünk sem, miközben néztük, ahogyan a Szabadság-szobor beleszürkül a naplementébe, hogy ha nem a Morgan Stanleynél dolgozik az ember – mely társaság kitesz magáért fiatal magyar agyak elszívásában, és így meg is oldja a barátokra találás kérdését – kihívás lehet az egók fővárosában játékostársakra lelni.
„A forráskúti leány”
Fotó: Harmath Csaba
A külföldön töltött első években, amíg tart a kalandláz, és amíg úgy érzed, „látogatóban” vagy, nem hiányzik semmi, ami magyar. Hiszen az már megvan, otthon. Csak amikor tudatosul, hogy itt van most az otthon, épp csak minden nélkül, amitől otthon az otthon, akkor üt be a ménkű: hol találok a nyolcmilliós városban magyar barátokat? New Yorkban megismert külföldi barátaim mind átutazók, többségük régen el is menekült élhetőbb városokba, ahol nem sajnálnak teljes estéket egy játéktábla felett tölteni, mert nem azon törik a fejüket, vajon mi minden másról maradnak le éppen. Ahhoz nem kell átszelni a tengert, segítenek a tájékozódásban a Szex és New York-féle sorozatok, hogy megértsük, New York se barátságot, se romantikát, semmiféle többszereplős drámát nem támogat. Valószínűleg azért nem, mert itt mindig mindenki magát teszi meg főhősnek. Ennyit magyarázatképp, hogyhogy nem tudtam négy év alatt egy társasjátéknyi társaságot magam köré gyűjteni. De péntekre virradóan arra jutottam, hogy egy bizonyíték nélküli állítás nem újságíróhoz méltó. Elindultam hát a magyar könyvesboltba, hogy a saját bőrömön mérjem meg, lehetséges-e, amiről azt feltételezem, nem: a Jóbarátok főszereplőjévé navigálni magam a Leon, a profi helyett.
New Yorkban a magyar közösség töredezett. Mint a kaleidoszkópban, megannyi színcsoport él egymás közelében. Na nem túl szorosan, mint a kínaiak Chinatownban, vagy a pakisztániak Jamaica, Queensben. Az egyetlen negyed, ahol még mindig nagy valószínűséggel üti meg a fület magyar beszéd az utcán, az Boro Park, Brooklynban, a vallásos zsidó negyedben. Egyébiránt a város magyar klikkjei, mint megannyi baráti társaság élnek egymástól szeparáltan. A legerősebb törésvonalat csoport és csoport között a kivándorlás időpontja adja. A New York-i szájhagyomány a következő címkéket hordozza: vannak a királypártiak – a világháborúk előtt érkezettek leszármazottai. A háborúból menekülők – többségében magyar zsidók. Az ötvenhatosok. A rendszerváltás előtt kiérkezők. A demokratikus Magyarországról jöttek. Azután csoportokba rendez a migráció miértje is: a kényszerből kitelepültek más érzelmi pakkokat cipelnek, mint a szabad akaratból szerencsét próbálók. Saját generációmban elsősorban az emigrációs státusz szeparál: a papírok nélküli bébiszitter, még ha diplomás is, jellemzően nem vegyül az „agyelszívott”, legális bankárral. Pedig egy igen erős kötelék összeköti az egész bagázst. Az, amit a múlt pénteken az East Village-i pincében összeverődött hét magyar fiatal érdekes módon – és megint egészen véletlenül – a Mephistóból kihallott. „Na, Hendrik Höfgen. Hát most újra kezdő lettél” – mondja tükörképének a vidéki Hamburgból Berlinbe érkezett főhős. Ki-ki a saját színpadán, de mégis hasonlóan, egyaránt senkiként kezd itt újra mindent.
A Mephisto több mint két óra hosszú. Zsédely Tímea, a könyvesbolt 36 éves, zalaegerszegi tulaja szerint amerikaiak is voltak a körünkben, de nekik, mire a villanyt felgyújtották, már csak hűlt helyüket láttam. Mi, a magyar szakasz, azonban legalább még egy mephistónyit maradtunk. Szó esett a kinti magyarságról, a nehezen kiépíthető kapcsolatokról. És persze Magyarországról, és hogy van-e visszaút. Nekem ez az este az volt. Egyébként újra épülőben van valami ott, East Village-ben, mely a világháború előtt a magyar emigránsok negyede volt, amíg a „Little Hungary” feljebb nem költözött a 79. utca környékére. Mostanra az a negyed – Yorkville – sem dominánsan magyar többé. A könyvesbolttól egy saroknyira van a Keybar, melyet Draviczki Attila, 42 éves hajdúnánási dj vezet, és ahová a sikeren felbuzdulva még aznap éjjel ellátogattam. Nem hirdeti magáról, hogy magyar hely, de hatalmas unicumos üveg vigyorog a polcról. Az Unicum eladási forgalmának maga Zwack járt a csodájára: Attila elmondása szerint az öreg kinyomozta, hogy a magyar srácok vezette üzlet a nedű legsikeresebb amerikai forgalmazója – megkereste hát, hogy megkérdezze, mi a siker titka. „Direkt marketing – állítja Attila. – Ha megkérdezik, mit iszik a tulaj, megiszom a vendéggel egy Unicumot. 50 százalék hány...” De a vendégek másik fele rákap a napfény ízére. Azon a kis fapadon, a toronymagas fekete kidobófiú árnyékában, újra eszembe jutott, hogy Attilával sem teremtett volna az élet éjszakába nyúló beszélgetést, ha nincs meg közöttünk az a bizonyos közös nevező. Nem csak az Unicum.
Mindez elegendő lesz egy társashoz? Nem tudom. Csak azt, hogy a cél nem is annyira a játék, mint az az öt-hat ember, akivel közös nyelvet lehet beszélni.
