Az MTI vezérigazgatójának Facebook-rendelete előtt két évvel, 2010 júniusában úgy volt, hogy egyedül töltöm a születésnapomat New Yorkban. Pedig lett volna mit ünnepelni. Azon a héten vett fel maga mellé a Reuters etikai főszerkesztője. És mert Dean Wright úgy tartotta, mint Füles a Micimackóban, hogy az ember nem lehet bánatos az év legboldogabb napján, legfelső vezetői beosztás ide, ősz halánték oda, lefutott a Times Square-i luxusbonbonoshoz, hogy csokoládét és köszöntőkártyát találjak délután az asztalomon. Nem akármilyen lendülettel vetettem tehát magamat a munkába, amely azon a nyáron a neves Reuters etikai kódexében a közösségi média használatára vonatkozó passzus kidolgozása volt. Az idő tájt nem csak a Reuters, az egész amerikai média azon dolgozott, hogyan védje meg magát a Facebookra és Twitterre szabadult alkalmazottaktól – legjobb gyűjtés itt –, akik skizofrénné lettek attól, hogy online ők vajon magánemberek vagy újságírók. Esetleg újságírók magánvéleménnyel. Ez utóbbiról gyorsan kiderült, hogy nemlétező online-kategória.
Egy hónappal később a CNN kirúgta két évtizedet becsülettel leszolgáló közel-keleti tudósítóját. Octavia Nasr húszéves CNN-karrierjének a Twitteren megosztott két mondata vetett végett: „Elszomorít Sayyed Mohammad Hussein Fadallah halála. A Hezbollah egyik óriása volt, nagyra becsültem.” Twitter-szabvány, száz karakter. Nem volt hely kifejteni, hogy Fadallah, akit a Nyugat-ellenes muszlim katonai párt, a Hezbollah spirituális atyjának tekintettek, a muszlim nők jogainak élharcosa volt. Az a világ, amely osztja a hivatalos washingtoni álláspontot, elutasítja, hogy a CNN-nél egy terrorista szervezet ideológusáról jó szó essék. Az a csatorna pedig, ahová a nagyvilág legelőször kapcsol nagyvilággal kapcsolatos hírek esetén, nem engedheti meg magának, hogy elfogultság árnyéka vetüljön rá. Más kérdés, vajon lett volna-e ügy abból, ha egy karizmatikus izraeli vezért gyászol az a komment. Hiába, kénytelen vagyok Vincentet ismételni a Ponyvaregényből: ugyanaz a szar van itt is, mint otthon. Mert ugyan elegánsabb az amerikai közszolgálati rádió (NPR) „szerkesztőségi párbeszédben” született etikai ajánlása az MTI utasító körlevelénél, de a tartalmuk ettől még ugyanaz:
„Nyomatékosan felhívom a Tisztelt MTI-munkatársak figyelmét, hogy nyilvános felületeken és fórumokon ne politizáljanak! A Facebookon sem.”
Vagy:
„You must not advocate for political or other polarizing issues online. This extends to joining online groups or using social media in any form (including your Facebook page or a personal blog) to express personal views on a political or other controversial issue that you could not write for the air or post on NPR.org.”
Sem Amerikában, sem Magyarországon nincs, mert nem is lehet törvény arra, hogy ki mit és hogyan vitathat meg online. A nagy BBC és a New York Times etikai szakijai sem tudták okosabban megfogalmazni, hol van a határ szabad és tiltott között, mint hogy a mindenki hallgasson a józan eszére elv alapján kódexükben a következő útmutatást adják: „Don’t be stupid” – azaz csak „hülye ne legyél!”.
De ha törvény nincs is, Octavia Nasr története mutatja, nem kell ahhoz kormányhatalom uralta médiaközeg, hogy páros lábbal rúgjanak ki egy alkalmazottat, ha annak publikus véleménye kínossá válik a munkáltató számára. Védelmi joguk egyedül a publicistáknak van – már amikor van, lásd Heti Válasz.
Fotó: Donáth Mirjam
Belénessy Facebook-rendeletét és a reakciót, melyet MTI-s kollégákban okozott, a Facebookon olvastam majd egy héttel azelőtt, hogy a HVG „elsőként” hírt adott volna róla, bizonyítva a főtételt, melyet a legnehezebben dolgoz fel a Google előtti időkben edződött agyunk: online magánfelület nem létezik. Amit a falunkra firkálunk, bármikor nyilvánosságra kerülhet. Lehet nem gondolni arra, hogy ezeket a felületeket idegen emberek kezelik, frissítik és alakítják, attól még épp annyira nincs felette hatalmunk, mint bérelt lakásunkon. A saját bőrünkön tanuljuk, mint én 2008-ban, amikor az Origo se szó, se beszéd törölte a leveleimet freemailes postaládámból. Mint kiderült, nem léptem be négy hónapig, ezért a rendszer „automatikusan és visszavonhatatlanul” megsemmisítette a postafiók tartalmát. Így lett ötéves levelezésem, köztük a teljes finnországi naplóm, digitális hamuvá. Ily agresszív beavatkozás az ember legbelsőbb szférájába azelőtt csak háborúkban vagy diktatúrákban fordult elő.
De vissza a Facebookhoz. Hogy a csudába tudnák Zuckerbergék személyre szabni az oldalunkon megjelenő hirdetéseket, ha nem követnék szorosan az általunk posztolt információt: kikkel tartjuk a kapcsolatot, és miről? És akkor még a legnagyobb kockázati faktorról, a saját „barátainkról” nem is beszéltünk, a többszázas tömegről, amelynek tagjai csupa szeretetből, mindazonáltal szabadon osztják, másolják, továbbítják a gondolatainkat. A „nincs online magánszféra, tehát az újságíró csak szigorú szakmaisággal posztolhat” tételt minden angolszász etikai kódex hangoztatja. De amíg erről otthon még folyik a disputa, továbbítom annak az ősz halántékú embernek az üzenetét, aki a Reuters etikai kódexét szerkesztette:
„A magán és a szakmai közötti határ a közösségi média korában a felismerhetetlenségig elmosódott. Azt gondolom, hogy egy újságírónak minden körülmények között azt kell feltételeznie, hogy amit a közösségi médiában közzétesz, azt újságírói munkásságának, nem pedig a magánvéleményének tekintik. Hacsak nem magánlevélről van szó, minden esetben azt kell elővételeznünk, hogy online üzeneteink publikusak. De még ha magánlevélről van is szó, csak annyira bízhatunk abban, hogy az is marad, mint abban, akinek a levelet küldtük.” (Dean Wright)
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
