Túl a Disszidencián
A vak, kínai disszidens Chen Guangchen beszél a sajtóhoz új New York-i lakhelye előtt. 2012. május 19.
Fotó: Donáth Mirjam
Kíváncsi voltam, hány bőrönddel érkezik Chen Guangchen, a vak emberi jogi aktivista. Ő ma a világ leghíresebb disszidense. A szót apai nagyanyám budagyöngyei konyhájában tanultam, amikor még mindkét lábfejem felfért a sparhelt párkányára, és azon törtem a fejem, hogy aki örökre távozik otthonról, vajon mit visz magával. A 40 éves, kétgyermekes Chen autodidakta módon sajátította el a jogtudományt. Azért került négy évre börtönbe, mert közfelfordulást okozott, amikor beperelte Shandong tartományban a hatóságokat, akik visszaéltek a sterilizációs törvénnyel és abortuszra kényszerítettek nőket. 2010-es szabadulásától fogva házifogságban tartották.
Nagyanyám kiskoromtól fogva mint egy balladát mesélte újra és újra a romániai száműzetést, amelyben terhesen, majd alig egy hónap után immár három kisgyermekkel és anyósával két évet töltött, míg zajlott a Nagy Imre-per, és amíg nagyapám meg nem kapta az életmentő 12 éves börtönítéletet. Az általa lefestett képekkel – mint a nagy tábla csokoládé sztaniolpapírja alatt becsempészett Népszabadság-oldal – képzeltem el Chen politikai fogságát is a kínai falusi házban, ahol sem telefon, sem internet, sem látogató nem engedélyezett. Innen, vagy 600 kilométer távolságból szökött Chen áprilisban Pekingbe, az amerikai nagykövetségre. A hatalmas diplomáciai perpatvart kavaró akció azzal kezdődött, hogy az őröket kijátszva átmászott a háza köré épített falon. Vakon. Megúszta lábtöréssel. A kínai állam kicsit többet veszített. Reputációt például, hiszen egy újabb szerethető underdog karakter járt túl annak az apparátusnak az eszén, amely nem titkoltan hatalmas összegeket költ titkosszolgálatára. Nem beszélve arról, hogy újabb dzsinn ugrott ki a palackból, aki nem akármilyen erőkkel a háta mögött a kínai emberi jogi sérelmekről hangoskodik. Igaz, azok az erők, magyarán Washington és konkrétan a választások előtt álló Obama elnök is igen kellemetlen helyzetben találta magát. Két rossz közül kellett választania: vagy kiszolgáltatja az emberi jogi aktivistát Kínának, ezzel saját értékrendszere és egyben az egész amerikai értékrendszer ellen lép, vagy magára haragítja a világ második legnagyobb gazdaságát, melynek szövetsége nélkül a közel- és távol-keleti (Irán, Szíria, Észak-Korea) konfliktusok kezelése elképzelhetetlen. Ráadásul a nagy szökés épp Clinton külügyminiszter asszony Kínába érkezése előtt történt. Kétséges, hogy mindez merő véletlen lett volna. Ilyesmit a 24 című tévésorozat írói ötöltek eddig ki.
Szombat este erre az elszánt kínai emberre vártam a Village-ben, a New York Egyetem diákszállásának kapujánál, hogy új otthonába érkezzen. Az amerikai külügyminisztérium ugyanis végül ugyanarra az eredményre jutott, amire jómagam 2006 őszén: a legkönnyebb diákként költözni az Államokba. A menekültstátusszal ellentétben politikailag nem támadható, mert az anyaországnak így nem kell belügyeibe való beavatkozásnak tekintenie az állampolgárának felkínált átmeneti lehetőséget, és a kivándorlótól sem követel teljesíthetetlen áldozatot, amennyiben biztosan talál ösztöndíjat, amely fedezi a költségeit. Hillary Clinton közbenjárásával Chent egy hét alatt teljes ösztöndíjjal felvették a New York-i Egyetem jogi karára. Ezzel gyarapítja az Amerikában tanuló kínai diákok sorát, akik 34 ezren vannak.
Megígértem a szerk.-nek, hogy egyszer elmeséli a blogom, hogyan keveredtem New Yorkba. Mint Chen – mondom némi zsurnaliszta túlzással: felvételiztem a Columbia Egyetemre, és megszereztem hozzá a támogatást. De mert az eredeti álmom az volt, hogy a New York-i Egyetemen tanulhassak, hát a Columbián lediplomázva felvételiztem megint. Szereztem támogatást is, megint. Évente három-négy magyar diákkal dugom össze a fejem, hogy New Yorkba érkeztük előtt megvitassuk a praktikus teendőket – az út járható. Az átmeneti látogatói státuszt az idők végezetéig fent lehet tartani, ha valakinek éppen ez a szíve vágya. A jog újabb és újabb megoldásokat kínál azoknak, akik úgy gondolják, a világnak is és nekik is több hasznuk származik abból, ha Amerikában munkálkodnak. Karrier szempontjából századunkban egyébként is teljesen másodlagos, hogy fizikailag hol van az ember, amíg virtuálisan jelen tud lenni.
A bőröndökre visszatérve. Látnom kellett, mennyi tárgyat menekít magával egy igazi disszidens. Múlt héten ugyanis disszidens lettem magam is. Emlékszem, az utolsó napon, mielőtt elhagytam volna New Yorkot, együtt ebédeltem Geetával, indiai kolléganőmmel. „Ezen mindannyian keresztülmegyünk, akik Amerikában próbálunk szerencsét”, mondta a létbizonytalanságról, ami a vízumigényléssel jár. A vízum megújításához el kell hagyni az országot, és abban a pillanatban, amikor lejárt papírokkal átléped a határt, semmi garancia nincs arra, hogy vissza is engednek. Négy év New York után leültem tehát az ágyamra, és becsuktam a szemem. Mit vigyek magammal? Elképzeltem, hogy tűz üt ki a lakásban – mit próbálnék kimenteni? Így pakoltam össze egyetlen bőröndbe. Ha tudom, hogy egy hétre utazom, nem viszem magammal négyévi jegyzeteimet. Így azonban a jegyzetfüzetek kerültek be, és nem is maradt másnak hely, mint a fürdőruhámnak, a fogkefémnek, és fent említett nagyszüleim fényképének. De nem bántam a matériát, amit magam mögött hagytam. Minden más pótolható volt.
Amikor végül begördült a diákszállás elé a gépkocsi, a törött lábú Chen után közvetlenül a négyfős család csomagjait emelték ki belőle. És akkor megállapítottam, hogy Chen feleségének sincs fölösleges tárgykötődése: Chenék New York-i életüket három bőrönddel kezdték meg.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
