Április 19-én, pénteken szabadságon voltunk, az Országgyűlési Hivatal munkatársai és én. Őket kötelezték. Érdekes koncepció ez a kötelező szabadság. Sor kerülhet rá például csőtöréskor, ha elönti a víz az ember munkahelyét, mert a bangladesi ruhagyár példáját még felhozni is nehéz, amelyik a múlt héten fogta magát, és nyolcemeletestől összedőlt, 430, többségében fiatal varrónő halálát okozva. A túlélők most az utcán töltik a kényszer adta szabadidőt – hatóságok elleni harccal. Azután itt van a Kossuth tér kipucolása, mely példánál nem világos, miért ne lehetett volna a téren zavartalanul gyilkolni a növényzetet az épületben dolgozóktól. Nem tűnik gazdaságos megoldásnak felfüggeszteni a parlamenti alkalmazottak munkáját kertrombolás címszó alatt. Civil ember ritkán tud megakadályozni favágást, még Hobónak sem sikerült márciusban Piliscsabán, pedig Hobóval nem tűnik jó bulinak a bajuszakasztás, a szóban forgó hárs pedig makkegészséges, 150 éves matuzsálem fa volt.
Ugyanezt a pénteket a CNN előtt töltöm. Amerikában másféle gyilkos ösztönök kaptak jogerős rendeletet: emberre vadásztak. Dzsohár Carnajev feltételezett terrorista talán feleannyit ha élt ez idáig, mint a Kossuth téri hársak. A terrorista a Föld legkártékonyabb élőlénye, azt mondják. Nem tudom, végül ki fogják-e végezni – a védői csapatban már ott van Amerika egyik legnevesebb, „halálszékből” mentő ügyvédje –, csak azt, hogy mindez kevésbé izgat, mint a Kossuth téri vérengzés (talán mert ott 200 élet pusztult el?), és nem köt egyéb a bostoni történethez, mint szakmai kíváncsiság: az óriás-newsbreak a zsurnaliszták világbajnoksága. Ilyenkor összemérik, ki tudja pontosabban, gyorsabban hírül adni – ugyanazt. Akik meg nincsenek versenyben, azok a versenyről tudósítanak. A Twitter-században az az igazi megmérettetés, hogy sikerrel tudják-e kiszűrni a hangzavarból a hasznos hírt. Magyarországon @dajcstomin kívül kevesen használják rendeltetésszerűen a műfajt, mely épp olyan, mint a Kossuth téri építkezési fóliák mögött gyülekező és kukucskáló tömeg virtuális változata: egyszerre mondja mindenki – utolsó felmérések szerint vagy 200 milliónyian –, hogy a saját szemével látta, hány hárs dőlt ki és miért.
A minifelmérés, melyet öt hazai hírszolgáltató médium fiatal munkatársaival készítettem Twitter-használatukról, azt mutatja, hogy a magyar média jelentősen ritkábban, de amikor igen, jelentősen merészebben vesz át információt a Twitterről. Igaz, túlnyomó részben külföldi kollégáik által előszűrt információt. A műfajt feltaláló amerikaiakat leginkább az aggasztja mostanában, hogy az elmúlt hetekben bebizonyosodott, klasszisokkal könnyebb meghekkelni a Twittert, mint például a Google vagy a Microsoft oldalait. Egymás után ért kalóztámadás a legnagyobbak közül hármat: az amerikai közszolgálati rádiót (NPR), a CBS kábeltelevízió egyik legnépszerűbb műsorát (60 Minutes), és az AP hírügynökséget. Egy vezető online hírportál újságírója szerint, akit éjnek évadján szoktam elérni tapasztalt, ámbátor cinikus gondolataiért, nagy esemény kirobbanásakor valójában szórakoztatás folyik: a nézőé, aki a másodpercenként változó pletykákra is éhes, és a hírvivőé, aki a konkurenciával folytatott versenyből eredő adrenalinon doppingol. Ebben a játékban, szerinte, nem érdekes, ha a CNN és az AP – a nemzetközi hírforrások két leghitelesebbje – egy teljes órán át hamisan hirdeti, hogy a gyanúsítottat letartóztatták, mert az emberek tudják, hogy káosz van, és hogy előbb-utóbb kiderül az igazság. De az újságírókat épp azért tartjuk, hogy a nagy hangzavarban a valóságot harsogják bele a mikrofonba. Az egyetlen elv, amit a versenyszám világbajnokaitól nap mint nap látok, akik semmit sem hisznek el a Twitternek, míg saját forrásból ugyanarra vagy éppenséggel ellentétes igazságra nem jutnak: amíg saját riport alapján nincs eredmény – addig nincs eredmény.
A Kossuth téri fákról egyetlen tweetet találtam. De a biztos forrásokhoz visszatérve: jelentem, április 19-én, pénteken, meghalt a tulipánfa, amelyik a 6-os kapu mellett állt. Az, amelyik legalább harminchét tavasz óta tulipán alakú fehér virággal köszöntötte a munkába érkező parlamenti dolgozókat. Se beteg nem volt, se a járókelők biztonságát nem veszélyeztette, úgyhogy ha az Országgyűlés sajtófőnöke nem vetette volna be a gyilkolás végső érveként a „megújuló tér szerkezetébe nem illeszthető” jelzőt, azt írnám, hogy Szilágyi Zoltán nem mondott igazat. A tulipánfa, melyet az a háttértanulmány, melyet az Országgyűlési Hivatal a Kossuth téri átalakítások megvalósításának első lépéseként rendelt, „átlagos értékű” fának minősített, nem illet az új térre. Átlagos értékű. Valaki kínosan ügyelt arra, nehogy számszerűsítsen. Szerencsére feltalálták már a faérték-kalkulátort, mely az életkor és a lombkorona nagyságának függvényében kiszámolja, mekkora (becsült eszmei) értéket teremt évente a fa, miközben esővízet vezet el, szén-dioxidot, port és zajt szűr, valamint oxigént termel: egy átlagos, 30 év körüli, nagy levelű hársfa értéke, amilyenhez hasonlóból a térátalakítás projektvezetője szerint 17-et kivágtak: egymillió-kétszázezer forint.
Kertépítész nagybátyámat kérdezem az esetről. Elém idézi a képet a kutyáról, aki játékból gyíkot kerget a kertben. A természet rendje, hogy a gyík a játékba belehal. De hát – vetem fel –, mégsem kutyák vagyunk. És akkor, ahogy 7000 km távolságból elér hozzám a válasza, szinte látom Matyi inas, rozsdaszínre barnult kezét legyinteni: „Ösztönök irányítják az embert is. Ha olyanja van, akkor öl.”
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
