Élet + Mód

Kösz, jól vagyunk, bár néha egy-egy megviseltebb idegzetû külsõ munkatárs, vendég elereszt valami megjegyzést, "Hol éltek ti?", "Hova kerültem, te jó isten!", de mi meg se halljuk. Redakciónk otthona, az egykori Finommechanikai Mûvek príma hely, afféle retropolisz, most utasítottunk vissza nyolc rózsadombi ajánlatot, fegyvergyár volt, az járja róla, a NATO aligha tudja, mirõl csúszott le.

A Szalmaszál a Hajléktalanokért Közhasznú Alapítvány a fagyhalál rémségét felidézõ óriásplakátot jelentetett meg. Hálózsák vásárlására biztatja a jóérzésû embereket. A megadott telefonszámra érkezõ hívások összegébõl és a bankszámlára befolyt adományokból életmentõ holmit vesznek. A filléres kartonkoporsót a reklám bölcs tervezõje találta ki, hogy üres vagy már fekszik benne valaki - a plakát drámai kérdése. Én még ilyen megható grafikai poént nem láttam.

Mióta elolvastam, folyamatosan vizsgálgatom magam. Kis tükörrel pásztázom a szám belsejét, ravasz mozdulatokkal a hátam közepéig is ellátok. Nagyokat nyelek, tapo-gatom a mellem, karom. Minden gyanús, minden félelmetes, akárhol kezdõdhet a baj. Noha a könyv címe biztató - Élek, jól vagyok -, gyakorló hipochondernek ez annyit jelent: "Élek, de bármelyik percben rosszul lehetek." Pláne, hogy ebben a "katalógus"-ban ahány ember, annyi betegség. Egyetlen porcikánk sincs biztonságban.

Ha történetesen meleg férfiak vagyunk, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy egy szintúgy hímnemû egyed duzzadt ajkaival a nyakunkat, ad absurdum a combbelsõnket cirógatja, jó okunk van feltételezni, hogy az a másik személy is meleg. De hogyan jutunk el idáig? Milyen jelekbõl következtethetünk arra, hogy érdemes-e valakinél bepróbálkozni? Avagy: honnan ismerszik meg a buzi?

Milyen lehet a vasútállomás ott, ahol egy szappanoperai amorózó a mûvelõdési ház igazgatója (Gyere ki a müvház elé!, Magyar Narancs, 2001. szeptember 27.), alkalmanként pedig Sisi-hasonmásversenyt (Játék a kastélyban, Magyar Narancs, 1998. augusztus 27.) rendeznek?

Mára alig maradt értelme az extrém sport kifejezésnek. Jó pénzért majdnem bárkit felcibálnak a világ tetejére, tandemben kiugorhatunk repülõgépbõl, a gyors folyók zúgóin pedig inkább tímbildingelõket látunk, mint életüket kockára tevõ sportolókat. A szólóvitorlázás, azon belül is az egyszemélyes, kikötés nélküli földkerülés viszont valóban a "találj egy jó szponzort, aztán menj fejjel a falnak!" típusú klasszikus extrém sport.

"Meghívsz egy italra?" - kérdezi az egyikük, miközben némi jóindulattal akár kacérnak is nevezhetõ pillantással végigmér, majd a barátnõjével mellém telepednek a bárszékekre, és villámgyorsan rendelnek két koktélt. Próbálok integetni a pincérnek, ne írja a számlámhoz - a lányok kacarásznak a fölös igyekezeten. Húszévesnek saccolom õket, keveset fedõ ruhácskájuk ránézésre többet ér, mint a teljes ruhatáram. "Gyere át a Dokkba, ott most nagyobb a pörgés, aztán késõbb talán visszajövünk!" - vetik oda nem sokkal késõbb, búcsúzóul, és tova-libbennek.

Bulvárgyanús hír jelent meg a Népszabadságban (Hajléktalanok a bányászok múzeumában, 2005. január 5.): a frissen felújított salgótarjáni Bányamúzeumot hajléktalanok foglalták el, többüket korábban tbc-vel kezelték. A kis színest ezúton megfosztjuk vad árnyalataitól, de ami marad, az is nagyon jellegzetes.

Sorozatunk elsõ részében - mielõtt nekivágnánk a nagyvilágnak - az egyik legjelentéktelenebb fõvárosi állomást kerestük fel, és persze meglepetést arattunk.

A karácsony másnapján kipattant 9-es erõsségû földrengés és az erre következõ szeizmikus szökõár az utóbbi száz év egyik legnagyobb természeti katasztrófáját okozta - a halottak számát és a pusztítás mértékét tekintve is. A csapás jellege miatt valószínûleg sosem tudjuk meg, hányan veszthették életüket - közöttük sok ezer európai turista.

Vasúton bejárni hazánk minden zegét-zugát, hát van ennél vonzóbb lehetõsége turistának? Komótosan elzötyögni innen oda, majd kis idõ múltával amoda. Leugrani a peronon, már a restiben felhajtani egy erõs feketét, aztán nekivágni mondjuk Cece bizonnyal kicsit poros utcáinak sietve, hogy az estivel húzhassunk Szekszárd felé. Mint a mesében...

A Dániában élõ tudós az elsõ szakember, aki most megjelent könyvében (Egy klónozó vallomásai) teljes nyíltsággal beszél a klónozás buktatóiról és kudarcairól, bemutatja a történetét, módszereit és perspektíváit. Vajta Gábor a legfeljebb száz gyakorló klónozó egyike: nevéhez fûzõdik a kézi klónozás (HMC - hand-made cloning).

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma legutóbbi, 2004. júniusi országjelentésében leminõsítette Magyarországot az emberkereskedelem elleni védekezés hatékonyságának szempontjából. Olyan országok közé sorolta, mint Grúzia, Albánia, Angola, Etiópia, Kambodzsa, Indonézia, Malajzia, Thaiföld.

Mindannyian emlékszünk az elsõ csókra, az elsõ szeretkezésre, az elsõ zéhára. Az elsõ maratont sem lehet elfelejteni.