Mindannyian emlékszünk az elsõ csókra, az elsõ szeretkezésre, az elsõ zéhára. Az elsõ maratont sem lehet elfelejteni.
Gyerekkorunk hõsi álmai között, mint a mamutok elejtése, a mohikánok megmentése, a mohácsi csata gyõzelemre vitele, általában legalább egy-két olimpiai aranyérem begyûjtése is szerepel. Késõbb az álmokat felváltják az ambíciók: család, lakás, gyerekek, karrier, kocsi, hawaii nyaralás stb. Aztán egy váratlan ötlettõl vezérelve kocogni kezdünk. Elõször 1-2 kilométert. Késõbb eljutunk 5-10-ig, és nagyképûen már futásról beszélünk. Innen már csak egy ugrás - 5-10 év -, hogy elhangozzék a mágikus szó.
Egy bölcsesség szerint aki 10 kilométert fut, annak a maraton is sikerülhet. Ez súlyos tévedés, ami persze csak késõbb derül ki, de néhány év futás és egy kis súlyfelesleg felszedése után megszületik a döntés.
Az alapfelszerelés szinte szóra sem érdemes, a különleges nadrág, cipõ, trikó a szakboltokban könnyen beszerezhetõ, és egy világ körüli vitorlásverseny költségeihez viszonyítva végképp elenyészõ az összeg. Igaz, mindenbõl akad "háromszor olyan drága" is.
A szõlõcukor, a banán és az energiaital sem jelenthet nehézséget, sõt vannak további csodaszerek, például egy bizonyos zselé, amit - természetesen - ûrhajósoknak fejlesztettek ki. Nos, errõl az eladó kijelentette, ugyan "nagyon hatásos, de az íze, khm, mint a takonyé". Tévedett. Rosszabb.
A szakkönyveknél valamivel hasznosabbak a személyes jó tanácsok. Mint az elsõ szülés elõtt, mindenkinek megvan a maga sztorija, receptje. "Ha már tudsz futni harmincat, utána menni fog." Ilyenek. Csupán egyet nem hallottam: "Fussál néhányszor ötvenet, és utána már gyerekjáték lesz." Lassan megértettem: nem lesz fõpróba, csak maga az elõadás.
Ezek után már csak futni kell. Négy-öt hónapon keresztül, heti 30-40-50 kilométert, és akkor sima ügy lesz az egész. De éppen ez az, ami csak módjával jön össze, még akkor is, ha átmenetileg munka nélkül marad az ember. Egy hivatalos külföldi út miatt a budapesti maraton kiesik, így nyerek egy további hónapot: erdõn-mezõn, futógépen, a Margitszigeten, a Városligetben gyûjtögethetem a kilométereket. Vajon hányszor fussam még körbe a Földet? Szerencsére az egyik tapasztalt barátom azzal biztat: "Ha fel vagy készülve, nem kunszt."
A nagy nap épp november hetedikére esik: a Sri Chinmoy maraton Gyõrben. (Nem vicc, tényleg így hívják!)
Elõször is 1,5 méter leukoplasztot ragasztok a mellkasomra. Aki nem futott 10-15 kilométernél többet, nem tudhatja, milyen kínokat eredményezhet, ha nem védjük érzékeny testrészünket. Nekem már többször átvérezte a kidörzsölt mellbimbóm a pólómat, s ezért vállalom a tortúrát; pedig tudom, hogy fájni fog a végén, amikor szõrös mellkasomról leoperálom a ragadós izét.
Gyõrben verõfény fogad, kellemes ellenszél, 3-4 fok van, még jó, hogy nem mínusz. Legalább a hõgutát megússzuk! A nélkülözhe-tetlen, ám óvatos bemelegítést követõen már sorakozunk is a rajtnál. Bizakodó tekintetek vizsgálják a horizontot. Ha csak egy hét kilométeres kört vagy a félmaratont futnám, én is bizakodnék, így csak megpróbálok "olyannak" látszani.
Start. Mindenki meglódul, hamar a tömeg végén találom magam. Ennek ellenére aggódom, nehogy túl gyorsan kezdjek. Hideg van, és már cseppet sem kellemes a szembefújó szél, de semmi gond, szépen haladok. Az erdõbe érve kifejezetten kellemes a táj, az õszi fák, a Mosoni-Duna. Egyszerûen öröm a futás. Fenébe az örök károgókkal, úgyis egyéni csúcsot futok!
Féltávnál 2 óra 15 percet mutat az óra, a nagyok ilyenkor már célba értek. De mit számít, ha néha elhúz mellettem egy-egy kondenzcsík, ha leköröznek, amikor az elsõ 20-25 kilométer oly könnyedén elszaladt!
Nem így a maradék! Érzem, valami nincs rendjén. Huszonnyolc kilométer után a lelki támaszt adó igaz barát száll be mellém. (Szép gesztus, de ma már tudom, csak kéznél akart lenni, amikor elsõsegélyre lesz szükségem. Nem tévedett sokat.) Megpróbálom továbbvonszolni magam. A nap örökre eltûnik, a leglehetetlenebb, szélárnyékos helyeken is egyre erõsebb az ellenszél. Úgy érzem, a forduló póznáját az utolsó két körben direkt eltolták, sõt valami különleges traktorral egyre göröngyösebbé tették elõttünk az utat. A 3-4 méteres emelkedõk a Himalája megmászásával egyenértékûek. Azért sem hagyom magam, új mozgásformákat találok ki: osonás, négykézlábfutás, rákfutás. Eszembe jut egy jó tanács a harmincnegyedik kilo-méteren. "Sétálj, és meglátod, könnyebb lesz!" Beválik. Utána ismét következhet a futásimitáció. Járni tanuló gyerekek hagynak maguk mögött, mégis haladok. Megállíthatatlanul.
Az utolsó frissítõ állomás után már csak 3-4 kilométert kell megtennem. Viccesre veszem, csapolt sört kérek, bár tudom, hogy pár csepp alkohol most az immunrendszer teljes összeomlását eredményezné. "Jó vicc volt", mosolyognak elnézõn a rendezõk, de legalább rápihenhetek az utolsó méterekre.
Senki ne kérdezze, hogyan, de egyszer csak feltûnik a cél. Utolsó erõmet arra használom, hogy úgy tegyek, mintha még tudnék futni. Fickósan, könnyedén libbenek át a célvonalon, utolsó elõttiként. Egy álom teljesült. (Az utolsó helyezett úgy 30-nál kapott görcsöt, de végigment. Fogalmam sincs, hogyan csinálta.)
A sátrakat már lebontották, az érmeket kiosztották, a gyõztesek már megebédeltek otthon. A szervezõk mégis megvártak. Gratulálnak, és egy kedves néni, akit életmentésért ki kellene tüntetni, meleg levest hoz. Lezuhanok egy padra. Hátamra pokrócot terítenek, hogy meg ne fázzak, és mint szabaduló hadifogoly, tömöm magamba a meleg életet. Jobban esik, mint bármelyik puccos pesti étterem fõztje az elmúlt 20 évben.
Idõeredményem természetesen egyéni csúcs: 5 óra 21 perc 8 másodperc. Láthatóan egy picit lelassultam a táv második felében. De mit számít? Az elsõ maratoni idejére senki nem büszke. Legalábbis aki futott már kettõt. Engem ez a veszély nem fenyeget, nem lesz több próbálkozás. Itt tényleg csak egy dolog volt fontos. Célba érni. Élve.
Estére már sejtem, milyen lehet 127 évesnek lenni: még a zokni fel- és lehúzása is komoly kihívás. De eltelik egy nap, és már alig fáj. Este vidáman emlegetem a 31-33. kilométer közötti halálos részt, bár még tart a "soha többé" állapot. De a barátom, aki nélkül valószínûleg az erdõben pusztultam volna el, a régi bölcsességet mondogat-ja: "Soha ne mondd, hogy soha!" Még a végén megdumál.
László Csaba
