A gödöllõi vasútállomás fõépülete nem más, mint az egykor királyi váróteremnek nevezett és sokáig ekként is funkcionáló, eklektikus stílusú, jón oszlopokkal díszített palotácska, amit 1874-ben emeltek Ybl Miklós tervei alapján. Éppen idejében. Hét évvel korábban ugyanis a magyar állami tulajdonban lévõ gödöllõi (Grassalkovich-) kastélyt a hozzá tartozó uradalommal együtt Ferenc Józsefnek adományozták, a császár pedig ún. "királyi nyaralóként" nemcsak tudomásul, de használatba is vette a pazar ajándékot. A nemes gesztus következtében Gödöllõ fejlõdése olyan irányt vett, amire legjobban a "töretlen lendület" kifejezés illik. Az 1862-ben megálmodott "Magyar Állami Északi Vasút" tervei közt ugyanis szó sem volt még arról, hogy a vonal az akkor még csak községként jegyzett települést is érintette volna. A császári jelenlét nyomán azonban megváltoztatták az eredeti elképzelést, sõt az állomásépületet illetõen egészen Ybl Miklósig szaladtak. Az egykori leírások alapján "a középsõ, nagy váróterembõl jobbra nyílt Erzsébet királyné váróterme, balra I. Ferenc Józsefé. A királyné szobájában a selyemtapéta és a bútorok huzata egyaránt halványsárga színû volt, míg a király szobáját a zöld szín jellemezte."
Verõfényes szombat délelõtt, kíváncsiságtól fûtve és a fülke fûtésétõl elbágyadva érkezünk a helyszínre a Keletibõl induló 9.15-ös, ún. "miskolci expresszvonattal", ami persze nem azonos az intercityvel. De akkor micsoda? Az expressz fogalmát tiszázandó egy helyi szakembert kérdezünk, aki érdeklõdésünkre azt válaszolja: "Hát, mert gyors!", majd eltûnik a királyi jelleget cseppet sem tükrözõ, a hatvanas évek modorában épült vörös téglás forgalmi épületben, ahol egyebek mellett egy autósiskola is mûködik. Mielõtt a legendás váróterembe lépnénk, érdemes jobban szemügyre venni ennek a forgalmi épületnek a környékét, mert ízelítõt kaphatunk belõle, hogyan is képzelték 35-40 évvel ezelõtt a "barátságos hivatal" fogalmát az ilyesmivel foglalkozók. Roppant egyszerûen: az U alakú épület két "szára" közé valamiféle parkszerû képzõdményt álmodtak. Mindez nem más, mint egy körülbelül 3x3 méteres pázsit és egy artézi kút együttese, de hogy egy kicsit megbolondítsák a dolgot, a gyepet kavicsbányai selejtbõl készült virágtartókkal rakták körbe. Miután pedig ezzel végeztek, a terület egy részét lefedték, egy bizonyos hosszban - szintén a kavicsbányai selejtanyagból - falat húztak, igaz, ennek egy részét kibontották. És hogy teljes legyen a zûrzavar, a lyukba, szintén virágtartóként, egy betonteknõt helyeztek el. Mindezek után egy cseppet sem lepõdünk meg a berácsozott mellékhelyiség feliratán, ami nemcsak arról tájékoztat, hogy a legközelebbi vécé a váróteremben található, hanem arról is, hogy "a WC üzemeltetése a MÁV joga és kötelezettsége. Panaszával, észrevételével forduljon a MÁV illetékeseihez".
Inkább a vágányok felett átívelõ gyaloghíd felé fordulunk, és ismét megtapasztaljuk, hogy az emberi fantázia nem ismer határokat, ha illegális szemétlerakásról van szó. Mert azt még csak-csak megértjük, miért kerülhetett a hídra vezetõ lépcsõt fedõ dróthálóra egy sörösüveg, de arra már nem találunk magyarázatot, mi járhatott a fejében annak, aki két, színültig töltött szemeteszsákot helyezett el ugyanott. A szomszédos, minden szempontból jelentéktelennek látszó HÉV-végállomás kapcsán feljegyezzük, milyen különös, hogy az Örs vezér terére közlekedõ járat éppen az ellenkezõ irányba indul Pest felé, mint ahogy jöttünk, majd a délelõtt megkoronázásaként elindulunk a királyi váróterembe.
Noha nyilvánvaló, hogy Ybl valószínûleg
hét végi hakniban
oldotta meg a feladatot, az épület kívülrõl lenyûgözõ. Annak ellenére is, hogy tetõfelépítménye már a háborúban elpusztult, nemrégiben történt felújítása láttán pedig egy lelkiismeretes mûemlékvédelmis minden bizonnyal szívrohamot kapna. Odabent azonban még sokkal, de sokkal súlyosabb a helyzet: az ötvenes évek hangulata keveredik a k. u. k. atmoszférával, és hogy még nagyobb legyen a zavar: mindez a látványpékség jellegzetes szagával és néhány, a nyolcvanas évekbõl származó szarbarna szeméttárolóval egészül ki. A koszlott bordó-szürke kövezeten járva megfigyelhetjük, hogy a türelmetlen utasok hogyan rugdosták le tégláig a kórházi zöldre festett falat, de hogy még jobban fájjon a szívünk, dekorációként megtekinthetünk néhány megsárgult fotót a XIX. század végérõl. A plafonba épített, ötletszerûen világító neoncsövek Gothár Péter filmjeit idézik, a kovácsoltvas - egyébként roppant ízléstelen - csillárokból kimeredõ, megfeketedett izzók afelõl biztosítanak, hogy ezek a testek már évek (évtizedek) óta nem mûködnek. Hangulati elemként a falba épített cserépkályhákat említhetjük, no meg azt, hogy az épületben - úgy tûnik, nagy forgalommal - egy férfifodrászat is mûködik.
Az uralkodó pár szalonjait
sem falazták be, az egyik "nemdohányzó váróteremmé" változott. Ennek megfelelõen majdnem teljesen üres, csupán egy hajléktalan alszik a padon, miközben a sarokban vaskályha duruzsol. A falak telefirkálva, a sok-sok "Itt jártam" mellett a "Szeretlek szivembõl szipancsa segembõl" és a "Szeretlek dagat Feri" szövegek maradtak emlékezetesek.
A másik szalon kocsmaként üzemel. A vendéglátóhely bejáratán a felirat arra figyelmeztet, hogy a körülbelül húsz négyzetméteres helyiség "kamerával megfigyelt terület", odabent pedig arra kérik a "kedves vendég"-et, hogy "az esetleges viták elkerülése érdekében minél elõbb rendezzék a számlát". Egyébként a hely pontosan olyan, mint egy tipikus falusi kocsma, a mirelitpultban egymás hegyén-hátán a sörök és a 0,5-ös ampullák, minden létezõ felület belambériázva, nyerõgépek villódznak, a tévé az RTL Klubra hangolva, ha pedig enni akarsz, a csoki és a csipsz között lehet választani.
Az egyetlen izgalmat a pulton elhelyezett számítógépes monitor jelenti, ami nemcsak a kamerás megfigyelés kézzelfogható bizonyítéka, de remek játékszer is. Ha másra nem, arra tökéletesen alkalmas, hogy az állomás láttán ért csalódásunkat feledjük: miközben a kocsma közönsége bennünket méreget, mi a monitoron keresztül õket.
- legát -
