Látatlanban az egykori Szovjetunió tagköztársaságaiból kevés olyan hely van, amelynek úticélként való kimondása nem hoz némi értetlenséget a menő nyugati hosszú hétvégéken szocializálódott közönségnek. Grúzia már úgy-ahogy beakadt, de azért Tbiliszi még mindig egzotikumnak számít, a Balti államoknak már vannak rajongóik, de még annyira nem ismert, mint mondjuk Finnország. Ukrajna értelemszerűen most is nagyon furcsa úticél, de Putyin végső megőrülése előtt is tömegesen akadtak, akik nem akarták elhinni, hogy Kijevben is szoktak emberek étterembe járni.
Jereván miatt viszont valamiért nem néz hülyének senki, sőt, úgy általában véve szokás tudni, hogy Örményország fővárosáról van szó. Talán azért, mert generációk tömkelegében akkora nyomot hagyott a System of a Down, hogy valahogy menő helynek tűnik Örményország, és persze nem tudom nem figyelembe venni, hogy a Jereván olyan dallamos név, ami miatt azonnal valami őrületesen egzotikus környezet jut eszünkbe, és nem Európa legkeletibb szélének egyik legszegényebb országa. Pedig valójában erről van szó.
Az a jó hír, hogy most már tényleg elég olcsón el lehet repülni Jerevánba, mindössze egy útlevél kell hozzá, hogy kiderüljön: Jereván nem egzotikus. Vagy legalább is nem úgy egzotikus, ahogy azt a turisták szeretni szokták.
Jereván ugyanis egy tagadhatatlanul szovjet nagyváros – persze szovjet szinten nem is nagy, de ezt most hagyjuk –, és abból is az a fajta, amelynek valószínűleg jobbak voltak a kilátásai a függetlenség előtt.
Nem mintha a szovjet kilátások jók lettek volna, de azért az örményeknek a saját történelemfelfogásuk szerint is viszonylag békés időszakot hozott még a sztálini terror is, hiszen előtte nem sokkal török szervezéssel gyilkolták le őket szisztematikusan etnikai alapon – Törökország a mai napig nem ismeri el ezt népirtásként –; a Szovjetunió felbomlása után pedig szép lassan nemcsak azzal kellett szembesülniük, hogy beszorultak az őket különösen gyűlölő Azerbajdzsán és a létezésüket is alig elismerő Tökökország közé, de ráadásul előbbi annyi olajat talált azóta a földjén, hogy már pénzben és haditechnikában is probléma nélkül tudja érvényesíteni az akaratát.
Nemrég az azeriek különösebb ellenállás nélkül foglalták vissza a Hegyi-Karabah örmény fennhatóság alatt lévő területeit, azóta minden örményt vagy elüldöztek vagy megöltek ott, az országnak pedig nagyjából semmi esélye nincs valamiféle igazságtételre. Eddig is csak azért lett volna esélye, mert történelmi és földrajzi adottságként az oroszok segítségében bíztak, akik viszont most épp Ukrajna lerohanásával vannak elfoglalva, és így nemcsak Szíriában nem tudtak már erőt kifejteni, de például az örmények is magukra maradtak. Az örmény vezetés azóta próbálna kicsit nyugatosodni is, de arról a környékről épp a harmadik szomszédnál, Grúziánál láthatjuk az elmúlt hetekben, milyen nehéz meló lenne az.
A háború egyébként nemcsak ebben tolt ki az örményekkel, hanem a rengeteg sorozás elől menekülő orosszal is: az addig egységesen szegény országban megjelent a fizetőképes orosz réteg, akik felnyomták az ingatlanárakat, és úgy általában véve felnyomták az élet árát. Ez értelemszerűen nehéz a továbbra is gazdasági nehézségekkel élő helyiek egy részének is, ha mondjuk lakni szeretnének valahol, és némi first world problemként nehéz volt nekünk is turistaként, amikor rájöttünk, hogy Jereván már közel sem az a hely, ahol a kiválóan teljesítő magyar forintban keresett fizetésünkkel faszagyerekek lehetünk.
A város ugyanis már nagyjából budapesti árakat hoz. Valamivel azért még olcsóbb, főleg az étkezés, de aki a magyar középosztályból rongyot rázni menne az örményekhez, annak lesz pár kellemetlen felismerése. A költekezésre képes réteg által hozott fellendülés ráadásul egyelőre nem tűnik túl látványosnak azon túl, hogy a ránézésre félig totálkárosra tört autók mellett már gyakrabban látni luxusautókat is.
A város egyik látványosságát, a lépcsőkomplexumot például 1971 óta nem sikerült teljesen felépíteni, emiatt az amúgy valóban lenyűgöző kilátást nyújtó, a brutalista építészet egyik remekművének számító építménynek egyszer csak egy óriási építési gödör vet véget, ahonnan a csúcshoz ideiglenesnek épített, de már évtizedek óta ott lévő állványokon mászva lehet eljutni.
Az egész városra jellemző amúgy ez az állandósult befejezetlenség
– egyes lakóházaknál az egyértelműen ideiglenesnek tervezett megoldások állandósultak, novemberben pedig a belvárosban is akkora por volt, mintha mindig építkeznének.
Fotó: Horváth András
Akinek még nem ment el a kedve a cikket olvasva, annak elárulom, hogy azért Jerevánt simán lehet szeretni egy hosszú hétvégére. Először is azért, mert nagyon sokáig jó csak úgy bámulni az egész városnak félreismerhetetlen atmoszférát adó halványrózsaszínű épületeket; lehet izgulni, hogy az örményeknél szentnek számító Ararát hegyet látjuk-e a szmogtól – mi néha láttuk kicsit, de hát nem novemberben kell menni; ráadásul a már említett brutalista építészetnek is olyan remekműveibe futhatunk bele, mint például ez a csodálatos lakóépület itt alul.
A Kaukázusban ráadásul viszonylag könnyű jó ételeket találni, amit csak tovább pörget a jelentős méretű szír menekültállomány, és a velük érkező remek közel-keleti vonal is. Aki vevő a különféle belsőségekre, az biztos jól fog enni Jerevánban, de a visszafogottabb réteg is megkaphatja a maga fogásait, mellette pedig ott a környéken mindenhol gyakran elérhető orosz borscs vagy szoljanka leves, nem is beszélve a grúz konyha egyik csúcstermékéről, a sajtos lepényként leírható hachapuriról.
És igen, lehet inni örmény konyakot, vagyis hivatalosan brandyt is: az Ararat márkanév már itthon is elég sok helyen feltűnik, de természetesen ezerféle brandyhez hozzá lehet jutni az ország különféle kocsmáiban. Sőt, azon túl is: amikor hajnalban megérkeztünk az országba, a ránézésre életveszélyes taxink sofőrje azonnal megpróbált nekünk a saját főzetéből eladni öt litert, amit végül a májcirózistól és megvakulástól való félelmünkben nem vettünk meg.
Az viszont kifejezetten meglepő, hogy például a szomszédos grúzokhoz képest mennyire nem barátkozós nép az örmény – még Puskás Ferenc nevét sem hallottuk egyszer sem lelkendezve a piacon.
Jereván nagy része egyébként jól bejárható gyalog, ami pedig nem, oda egyszerűen taxit kell hívni, ugyanis az egy kifejezetten olcsó mulatság ebben a városban, főleg mióta a Yandex applikációnak köszönhetően már lehúzni sem fog tudni senki. És persze minden por és hasonlók ellenére is egészen csodálatos élmény elveszni kicsit a Köztársaság tér óriási méreteiben, ahogy az örmény népirtást feldolgozó múzeum és az áldozatokra emlékező örökláng is épp olyan megrázó, amilyennek egy emlékhelynek lennie kell.
Emellett az örmény túraútvonalak az ehhez értők szerint is nagyon jók, sőt, igazából azokért éri meg elmenni az országba. Mivel a kereszténységet a világ legrégebben államvallásként felvett országáról beszélünk, ezért úton-útfélen bele lehet futni ezer éve álló templomokba, amik ráadásul nemcsak önmagukban szépek, hanem a környezetük is az. Mi idő híján az egyszerűbb megoldást választottuk, és turistabusszal jártuk be a Szeván-tavat és környékét – saját szervezésben vagy csak sokkal lassabban tudtuk volna megtekinteni ezeket, vagy saját autóval úgy, hogy az örmény közlekedés még az örmények szerint is életveszélyes.
Fotó: Horváth Andras
Azt is izgalmas látni, hogy bár Magyarországról nézve azért ismerős az eltűnéstől való rettegés, az örmények értelemszerűen köröket vernek ránk ebben a műfajban: ahol csak lehet, előkerül az örmény zászló, minden hangsúlyozottan örmény és nagyon-nagyon keresztény, annyira, hogy például a mai napig nagy szégyen az, ha egy nő elválik a férjétől.
Első ránézésre szinta furcsa is ez, aztán gyorsan összeáll az, amit feljebb is említettem:
Azerbajdzsán és Törökország között elterülni ezzel a kultúrával és történelemmel kifejezetten rossz kilátást jelent.
Az persze mindig túlzó gondolatnak tűnik, hogy még addig kell megnézni Örményországot, amíg ebben a formában látható, de az elmúlt pár év környékbeli eseményei alapján azért inkább tényleg siessen mindenki Jerevánba még akkor is, ha nem olyan szép, mint amilyen hangzása van.
