Tromsø négyszáz kilométerrel az északi sarkkör felett terül el, kellemes kiváros, Norvégiában a nagyobbak közé tartozik. Majd’ minden parkban áll egy Amundsen-szobor, a felfedező innen indult utolsó, az Északi-sark felé vezető útjára, a város múzeumot is szentelt neki. Pár perc sétára a kikötőtől az egyik ház falát színes festmény díszíti, és ezen nem a Déli-sark meghódítója szerepel, hanem néhány nőalak. Minden alak ugyanazt a nőt ábrázolja, Wanny Woldstadot – aki egyszerre volt egyedülálló anya, taxisofőr, áttelelő vadász, szerető társ és író, élete egyszerre volt kalandregény, példa és tragédia.
Elcsépelt közhellyel azt is mondhatnánk, élete megfilmesítés után kiált – ez a film azonban nagy valószínűséggel sosem fog elkészülni, Wanny kevésbé férne bele mai példaképnek számító figurák közé. Nem divattervező volt, nem harcolt a világbékéért, csupán el akart menni télre Svalbardra lőni pár jegesmedvét. Meg sarki rókát, mert azt sokkal több pénzért lehetett eladni; meg némi libát, nyírfajdot, étkezési célra. Öt szezont töltött a szigeten 1932 és 1937 között.
Fenn, északon
Svalbard, azaz a Spitzbergák-szigetcsoport, benne a legnagyobb sziget lényegében élhetetlen hely az északi szélesség 79. foka táján. Ma sem lehet sokáig elviselni, a statisztikák szerint aki ideköltözik, jellemzően nem bírja sokáig, a legtöbben kettő és nyolc év közötti időszakot töltenek a szigeten. Megfutamodni tehát senki se akar, de mindennek van határa. A reptér kijáratánál mókás tábla hirdeti egy jegesmedveveszélyre felhívó háromszög társaságában, hogy innen csak 1308 kilométer az Északi-sark, Oslo 2046, Kijiv 3152, a Déli-sark pedig 18 692 kilométer. Ami itt van, az megkapja a legészakibb jelzőt, legyen szó sörfőzdéről (tíz éve nyitott), bányáról (nemrég zárt be az utolsó norvég bánya), vagy futóversenyről (totál véletlen akadtunk bele, neveztünk, nyilván).
A szigetcsoportot a 16. század végén fedezték fel, amikor alternatív útvonalat kerestek Ázsia felé. Az első, amit Willem Barents megtalált, ez a fura, csipkés hegyekkel tarkított szárazföld volt, amelyet a holland stílszerűen Spitzbergennek keresztelt el (jutalomként róla nevezték el a környező tengert és a szigetcsoport egyik kisebb tagját). A felfedezők később eljutottak a későbbi nevükön Ferenc József-szigetekre vagy a Novaja Zemlja-szigetre, de az Ázsia-projekt végül besült. Bár nyaranta a térséget ellepték a bálnavadászok, majd a minden másra vadászók, az egész telet nem sokan töltötték itt.
Nem is csoda. Két hónapon át egyáltalán nincs világos, további két hónap során a derengésig jut el a nap, igazi napsütés tehát nagyjából március és október között lehet, ha épp nem esik valami. Ez még ma is totál kiborító, de könnyű belátni, milyen kemény lehetett a tél akkor, amikor még nem volt közvilágítás, repülőjárat, buszközlekedés vagy motoros szán. A teljes sötétség idején legfeljebb a Hold fénye adott valami támpontot, ehhez azonban derült időre is szükség volt, és aki járt már északon, az tudja, hogy ez egyáltalán nem magától értetődő.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
