Régi könyvekben nagy bölcsességek vannak.
„– Szóval, kedves Gil Blasom – folytatta a főpap –, egyvalamit föltétlenül elvárok tőled: ha észreveszed, hogy tollam fárad, kifejező erőm csökken, ne mulaszd el figyelmeztetni rá. E tekintetben önmagamban nem bízhatom, a hiúság könnyen megtéveszthet. Az ilyesmi észrevételéhez elfogulatlan elme kell. Téged szemeltelek ki e célra, tudom, hogy értelmes vagy, ítéleted el fogom fogadni.” (Alain-René Lesage: Gil Blas de Santillana históriája [1715]. Ford. Kolozsvári-Grandpierre Emil)
Talán tudatosan, talán nem, de a granadai érsek szavait ismételte Szentágothai János, az anatómia kiváló tudósa, amikor a rendszerváltás után parlamenti képviselő lett (az MDF színeiben). Mint egy interjújában elmondta, megkérte kollégáit és barátait, azonnal adják tudtára, ha azt tapasztalják, hogy értelme hanyatlik, gondolkodása, szelleme már nem a régi.
Mi tagadás, mindnyájan rászorulunk efféle kontrollra.
Furcsák, kiszámíthatatlanok az ember asszociációi, valahogy a granadai érsek és Szentágothai professzor jutott az eszembe, amikor azt olvastam, hogy Pálinkás József fizikus, az MTA elnöke a közgazdász-vándorgyűlésen „beszélt az iPhone5-jelenségről is. Szerinte az, hogy emberek képesek voltak éjszaka sorban állni egy bolt előtt csak azért, hogy egy néhány milliméterrel vékonyabb telefont megvegyenek, azt jelzi, hogy ezek az emberek elszakadtak a valóságtól. Úgy vélte, az anyagi növekedés, a folyamatos GDP-növelés helyett új célok kellenek, az innováció lehet a fenntartható fejlődés pillére.” (Kommentár ehhez itt.)
Szabályozni, intézményesíteni a visszajelzéseket nyilván nem lehet – aligha állíthatunk minden közszereplő mellé egy-egy jó szemű pszichiátert, empatikus lelkigondozót, szelíd szavú tanácsadót. Pedig, látjuk, milyen sokaknak szükségük lenne a halk, meggyőző figyelmeztetésre. Ha például valaki azt kezdi gondolni, hogy a társadalmi, szellemi, politikai, tudományos élet valamennyi zegében-zugában remekül kiismeri magát, és bármiről fontos mondanivalója van – ez elég biztos jel. Vagy… bele sem merek gondolni: ha ezeknek az embereknek már megbízottjaik, erre kifejezetten felkért ismerőseik nincsenek is – jóakaratú kollégáik sincsenek? Ne adj' isten: családjuk, barátaik?
Szörnyű magányos élet lehet ez.
