Kis traktátus a hülyeségről

  • Kálmán C. György
  • 2012.10.07 08:10

Első változat

És hát Rogán Antal… most intézzük el egyszerűen azzal, hogy „hülye”? Hát mégiscsak a parlament legnagyobb frakcióját meg egy központi budapesti kerületet vezet, hülye nem lehet. Az, hogy egy köztéri szoborra, ami a múlt század elejét van hivatva megidézni, ráíratja egy mai bulvárlap nevét…

– Hülyék! Hülyék! Hülyék! Ki fogom írni a kapujukra, hogy hülyék! – Ezt üvöltöttem sírva, egészen a Kovács utca sarkától hazáig, és el voltam szánva, hogy meg is teszem. Lehettem 4-5 éves, és a sarkon levő kis házból kijött egy bácsi, veszekedett, és a fenekemre is ütött, talán túl hangosan játszottunk; és ez mélységesen felháborított, máig emlékszem az akkori borzalmas sérelemre. A „hülye” szót a legnagyobb sértésnek gondoltam, úgy tudtam, ezt nem mondjuk senkire, egyáltalán: soha nem mondunk ilyet. Ezt a szót kellett tehát használnom, ha valahogyan meg akartam torolni, ami velem megesett, ha valahogyan jellemezni akartam a bácsi viselkedését.

Azóta tudom, hogy a „hülye” szó valóban sértő ugyan, de korántsem alkalmas a differenciálásra, nem írja le pontosan mindazt a szörnyűséget, agyament, ésszerűtlen, elképesztő viselkedést, ami naponta ránk zúdul. Persze, hogy az ember a legszívesebben sírva-üvöltve szaladna hazáig, és ismételgetné: „hülyék, hülyék, hülyék” – infantilizálódnánk, kéjes bosszút esküdnénk és válogatott csúnya szavakat kiabálnánk; de mégiscsak felnőtt emberek vagyunk, ennél talán többre vagyunk képesek.

Egy közösségi oldalon figyelmeztetett valaki a minap, hogy a hülyézés nemcsak terméketlen, de nagyon is pontatlan. A kultúráért felelős államtitkárról, L. Simon Lászlóról volt szó; „nem hülye… de hülye” – írta ismerősöm, és – azt hiszem – sikerült megértenem valamit. Egyrészt azt, hogy ezek a minősítgetések elégtelenek és árnyalatlanok, másrészt azt, hogy a hülyeségnek számtalan szintje és fokozata van. L. Simon például rendkívüli intelligenciával használja ki, hogy számtalan pozíciója volt egyidejűleg (részben van is, biztosan lesz is), így a kormány, minisztérium, államtitkárság, NKA, Országgyűlés és bizottságai, frakció, és még ki tudja hány grémium labirintusában szabad szemmel alig követhetően cikázik, ha a döntéshozatalról vagy a felelősségről kérdezik. Ráadásul tudja, miről beszél – ismerethiánnyal nem küzd, felkészült és nem műveletlen. Ha hülye, akkor nem így, nem ezért.

Mindez másként van a Fővárosi Közgyűlés döntéshozóinál, akik nem átallották átnevezni Gelléri Andor Endre és Tersánszky Józsi Jenő utcáit (s amely eseményről minden fontosat leírt Vári György). Őket lehet egyszerűen hülyéknek nevezni, a szívemhez közel is állna ez a megfogalmazás – de másként is próbálkozhatunk: minthogy az élet más területein bizonyára magas intellektuális színvonalról tesznek tanúbizonyságot, így hívhatjuk őket műveletlennek (nyilvánvalóan nem ismerik a két szerzőt [sem]); ugyanakkor a helyzet ennél még rosszabb, ugyanis ha nem várhatjuk is el minden közgyűlési képviselőtől, hogy valamelyest tájékozott legyen hazája szépirodalmát illetően (ugyan már!), azért utasíthatja valamelyik asszisztensét, hogy telefonáljon már oda egy irodalommal foglalkozó közintézménybe (múzeum, könyvtár) tájékozódás végett.

És hát Rogán Antal… most intézzük el egyszerűen azzal, hogy „hülye”? Hát mégiscsak a parlament legnagyobb frakcióját meg egy központi budapesti kerületet vezet, hülye nem lehet. Az, hogy egy köztéri szoborra, ami a múlt század elejét van hivatva megidézni, ráíratja egy mai bulvárlap nevét… hát, ezt nem érdemes azzal elintézni, hogy hülyeség. Talán az elemi ízlés hiányáról, a művészi alkotás (és a művész) iránti tökéletes érzéketlenségről beszélhetnénk – hagyjuk a hülyézést.

A hét elképesztő hülyesége volt Kerényi Imre „Nemzeti Könyvtár”-indítása. Nagyon szívesen mondanám, hogy Kerényinek (is) elment az esze, de hát már csaknem egy éve felhívta magára a figyelmet festményrendeléseivel és -elemzésével (amiről volt szerencsém itt beszámolni), hogy ne is menjünk távolabbra vissza. Az ő esetében korántsem szimpla ismerethiányról vagy az összefüggések átlátásának képtelenségéről van szó. Nem „hülyeség”.

E sorok írója foglalkozott valamennyit a kánon problémáival, ezért meri állítani, hogy igen bonyolult, történetileg és társadalmanként erősen és folytonosan változó jelenségről van szó; nem azt mondom én, hogy nem érdemes beszélni róla, ahogyan a klímaváltozásról, a helyes táplálkozásról vagy akár a Higgs-bozonról is eszmét cserélünk olykor. De tudjuk, tudnunk kell, hogy nem könnyen megválaszolható és szakértelmet igénylő kérdések ezek, amelyeket sem hatalmi szóval, sem ideológiai hivatkozásokkal, sem baráti kedélyeskedéssel nem lehet eldönteni. Kerényi hülyesége tehát nem (vagy esetleg: nem csak) abban áll, hogy felkészületlen a kánonra vonatkozó elméleti és történelmi tudást illetően; azt sem merném mondani, hogy műveletlen volna (mindenkinek vannak fehér foltjai, mi tagadás); hanem hogy teljes magabiztossággal nyilatkozik meg egy bonyolult kérdésben, rossz kiindulópontot és gyanús érvelést használva.

(Ahogyan írtam ezt a kis jegyzetet, egy sor további „hülyeség” került a szemem elé – itt van például egy remek kis írás, amely a hozzá nem értés igen magas fokát elemzi; vagy egy másik, amely egy páratlanul mulatságos szerző agymenését boncolgatja – most, hely híján, mégis kénytelen vagyok felfüggeszteni a további analízist; írhatnám folyamatosan, mindennap…)

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.