Persze, hogy van cenzúra.
Ha illemből, óvatosságból, holmi definíciós aggályoskodásból nem is nevezzük így azt, amikor a kormányhoz közel álló hírközlő közegekből csakis a kormányra nézve kedvező hírek látszódnak-hallatszanak, amikor a kormány és az alá rendelt szervek százszor meggondolják, hogy bármi kritikus szó kikerülhet-e a nyilvánosság elé – azért vannak tiszta esetek.
Az történt, hogy a Műcsarnok és a MaNDA (Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet) kiadta DVD-n Gazdag Gyula nagyszerű dokumentumfilmjeit, a Válogatást és a Határozatot. A kiadvány hátoldalára Kornis Mihály írt rövid ajánló-ismertető szöveget, többek között ezt:
„Aktuálisabb ma, mint valaha. Hogy működik egy diktatúra, miért lehet egyáltalán sikeres? De szükségképpen miért nem lehet tartós ez a siker?”
Valaki – ne maradjon említetlen a neve; megérdemli: Lovas Lajos, a MaNDA főigazgatója – úgy gondolta, nem szabad ezeknek a mondatoknak a széles magyar DVD-vásárló néptömegek kezébe kerülniük, hanem még mielőtt valami szörnyűség történne, vissza kell vonni a terjesztőktől a kiadványokat. Szerte is szaladt az országban az erre illetékes kis csapat, és még éppen időben bekérték a terjesztőktől a „technikai hibával” megjelent adathordozókat. Akik – úgy tudni – zokszó nélkül be is szolgáltatták a veszélyes anyagot.
Na, ez tényleg cenzúra, nem is ezen érdemes töprengeni. De hát a kivitelezés, a végrehajtás! És utána a magyarázat! Én agg, reszkető fejű öreg vagyok, ezt a mi időnkben nem így csinálták volna, pancserok.
Először is, nem írónak kell adni ilyen feladatot, még a Hófehérke ajánlóját sem bízzuk rájuk, mert az írók zabolátlan, szeszélyes, kiszámíthatatlan népség, s ha másképp nem, a sorok között mindenfélét üzennek. Másodszor, ha már író, akkor nem Kornis – aj-aj, ismerjük, mint a rossz pénzt, mindig mindenféle gondolatai vannak, ironizál, nézetei vannak, felejtsük el. Annyi daliás világnemzeti középkeresztény íróember van, közülük kell választani. Harmadszor, ilyen mondatokat már a nyomdába érkezés előtt észre kell venni, le kell rájuk csapni, fél téglával verni a „delete” gombot, kiszellőztetni, még a vécét is lehúzni utána. Negyedszer, ha már kinyomtatódott, ki nem engedni a nyomdából, a nyomdászokat hallgatásra kötelezni, családjukat megfenyegetni, a raklapokat a műhely sarkába tolni, a szállító furgon kerekét leszedni. Ötödször, s ez a legfontosabb: súlyos, értelemzavaró hibákra kell hivatkozni, sajtó-, közlekedésrendészeti és gyermekelhelyezési pereket kilátásba helyezni.
Azt viszont semmi esetre nem szabad mondani, kedves Lovas Lajos, hogy „Nem kívánok hozzájárulni semmilyen politikai interpretáció megjelentetéséhez”. Mert még valaki ismeri a filmeket, és elkezd gondolkodni. Gazdag Gyula remek filmes, de e műveit nem színviláguk, képi kompozíciójuk, színészvezetésük vagy a hang mesteri kezelése miatt tartjuk számon – a politikai manipulációról, a hatalom természetéről és mesterkedéseiről, butaságáról és nevetségességéről szólnak. Mégis, hogyan lehetne ezeket nem politikailag interpretálni? (Jó, lehet, hogy évtizedek múlva eljön az az idő, amikor mindez már túlságosan érdektelenné válik, és fene jó dolgunkban, csakis Gazdag filmes eszközeit, technikáját elemezzük majd – nem ez az idő van.) Szóval, ilyet nem írunk, mert butaság, és nem a lóláb, hanem a ló fele kint van.
A jelenlegi kormányzatnak igazán tudnia kellene, hogy ha egy hagyomány megszakad, intézményei és szakértői eltűnnek, akkor nagyon nehéz – évek, évtizedek, olykor nemzedékek munkája – visszaépíteni, feleleveníteni, ismét meghonosítani azt. Én (gondolom, sokakkal együtt) nem sajnáltam, hogy a cenzúra 1989 után megszűnt – ezt a hagyományt nem kívántam volna vissza. De a jelenlegi kormányzat most a saját bőrén kénytelen megtapasztalni, mennyi nehézséget okoz, mennyi félrefogással jár az, ha nincsenek meg a régi szakemberek, a bejáratott eljárások, a megszokott intézmények – például a régi jó cenzúra területén. A fiatalok már nem tudják profi módon csinálni, a régiek kikoptak az apparátusból, kézikönyvek, oktatás, szakmai közösségek sehol. Kemény munka vár rátok, legények s leányok, fogjátok meg a végét (ahogy miniszterelnökünk szeret fogalmazni), gyürkőzzetek neki, hegyibe.
