Persze, az volna a szép, ha soha senki nem mondana rosszat embertársairól, de nem ilyen világban élünk, sosem volt ilyen, nem is lesz. Azt azonban az együttélés íratlan (és olykor írott) szabályai regulázzák, hogy ki mikor és mit mondhat a másikról. Valamikor nagyon régen, nem sokkal a rendszerváltás után, azon keseregtem egy publicisztikában, hogy az akkori kormány gunyorosan kioktatta az ellenzéket – úgy gondoltam, ez nem illő. A kormányzó párt megteheti ezt, a pártok verbális küzdelme része, sőt sava-borsa és mozgatója a demokráciának – aki viszont hatalomban van, az legfeljebb udvariasan válaszoljon, igazítson helyre vagy sokatmondóan hallgasson. A minősítés, pláne a gúnyolódás vagy a megvetés kifejezése az ő szerepkörébe nem fér bele.
Kevés jót tudok mondani az Antall-kormányról, de az tény, hogy nagyon ritkán folyamodott később ehhez az eszközhöz. Nyilván nem rám hallgattak (hehe!), de rájöhettek, hogy saját imidzsüknek is az tesz jót, ha higgadtságot, felülemelkedést, eleganciát mutatnak.
Azóta sokat és sokan töprenghettünk már azon, hogyan is függenek össze a szerepek, funkciók, pozíciók és a megszólalásmódok: ki mikor és hogyan szólalhat meg. Ezt törvények nem rögzítik, de vannak (politikai) illemszabályok, szokások, és vannak olyan megfontolások is, hogy miből lesz botrány, ki veszíti el a hitelét, milyen képet fest magáról (vagy épp a másik félről) a megszólaló, és hogy mik az érdekek, amelyek a megszólaláshoz (vagy meg nem szólaláshoz) fűződnek – emberiek, politikaiak, akár gazdaságiak. Újabban már fel sem tűnik, ha a kormány (vagy valamelyik tagja) gyepálja az ellenzéket (vagy valamelyik civil szervezetet), barbár, idétlen, bunkó világ jött el, ahol a hatalom birtokosai szabadjára engedik érzelmeiket, bárkivel szemben, bármikor kinyilvánítják dühüket és ellenszenvüket – öreges, konzervatív nosztalgia ma már ennek korlátozásáról ábrándozni.
Most például a Médiatanács szóvivői irodája volt szíves olyan közleményt kiadni, amely szerint „A Klubrádió e hamis állításokkal, stílustalan és valótlan minősítéseivel olyan szintre alacsonyodott, amit nemhogy egy tisztességes klubban, de még egy talponállóban sem szokás alkalmazni”. Jó, hát nem a szavak emberei ők ott a Médiatanácsnál, nem egészen jött össze ez a „szintet… szokás alkalmazni” szerkezet, de végül is nekik az a dolguk, hogy bölcs tanácsaikkal szolgálják a hazát (amelyekre mindig is számítunk). S most ismét itt az alkalom kicsit átgondolni: még ha valóban alpári, durva (sőt – jaj! – „stílustalan”) lett volna is a Klubrádió bármelyik nyilatkozata – vajon éppen az ő ügyében döntő (tehát: nem egyenrangú, hanem fölötte álló, rajta uralkodó, hatalomban lévő) testület volna az, amely minősítheti ezeket? A Médiatanács, igaz, egyúttal a Klubrádióval perben álló (s ennyiben egyenrangú) fél is; hogy a peres felek kígyót-békát kiabálnak egymásra, az a szokásos eljáráshoz tartozik. De – másrészt, és ez sokkal fontosabb – a nagy tiszteletű tanács csaknem az egész médiaszféra teljhatalmú ura, amely ezúttal a neki alávetettet oktatja ki, teszi helyre, gyalázza. Még néha némelyekben talán megmoccan a régi reflex, hogy ezt talán nem kéne. Így nem viselkedünk. Ez útszéli – talponállóba sem való. Aztán legyintünk: ez van. Mindig, mindenhol.
