Szerintem Franz Kafka soha nem írt le olyan mondatot, hogy „az élet kétségbeejtően abszurd és nevetséges, menthetetlen és reménytelen”. Mégis sokan azok közül, akik olvastunk Kafkát, úgy véljük, hogy valami ilyesmit gondolhatott.
Nem azért véljük így, mert akár csak hasonló mondattal találkoztunk volna a műveiben. Nem. Hanem mert elolvastuk, és a legtöbben arra a következtetésre jutottunk, hogy valami efféle járhatott a fejében. A következtetés alapja sok minden volt: az ábrázolt személyek, történetek, helyszínek; a használt nyelv számtalan eleme, szintje, szerkezete; a szövegek egészének mindenféle szerkezeti jellegzetességei (az időtől a nézőpontig, a hossztól a beszélő és megszólaltatott hangig és így tovább). Talán nem mindig tudatosítjuk, hogy pontosan miért tulajdonítjuk ezt a látásmódot vagy világképet Kafkának – de tény, hogy (legtöbbünk számára) ez csaknem evidens.
Szerintem Kafka soha nem írta le, hogy ő nem antiszemita. Mégis bizonyára valamennyien úgy gondoljuk, hogy nem az – sőt, ha esetleg leírta volna az ellenkezőjét, akkor sem hinnénk el neki. Azt, hogy nem antiszemita módon (vagy általánosítva: nem rasszista módon, nem az embert biológiai-genetikai meghatározottságai szerint besoroló módon, és nem is nacionalista, az egyik nemzetet a másik fölé/elé helyező módon) gondolkodik, ugyanazokból a jegyekből, utalásokból, sajátosságokból következtetjük ki, mint amelyek a világképre engednek következtetni. Fel sem merül a gyanúja, hogy ne így legyen.
Könnyen lehet, hogy sem Wass Albert, sem Nyirő József soha nem írta le, hogy antiszemita volna. Sőt: talán igazuk lehet a kulturális területért felelős, egymást váltó államtitkároknak, akiktől az az érvelés eredeztethető, hogy semmi izé… zsidóproblémájuk nem is lehet, hiszen egyikük műveiben sem található egyetlen antiszemita mondat sem. (Szőcs Géza Nyirőről: „egyetlen könyvében sem találtam egyetlen embertelen, emberellenes, uszító, gyűlölködő mondatot sem”; valamint: L. Simon László az ATV-interjújában.)
A bevezető bekezdésekkel azt akartam jelezni, hogy efféle mondatok megléte (vagy meg nem léte) mit se számít. Egy író (vagyis inkább: a szöveg) világképe, a történelemről, az emberről, a környezetről alkotott véleménye, elképzelése, látásmódja nem egyes mondatokon múlik. Hanem azon, hogy a szöveg mit mond.
Hogy Wass Albertre jellemző a „konfrontatív”, sőt „felkoncolós” nacionalizmus, azt kiválóan és nagyon alapos elemzésben mutatta ki Ágoston Vilmos. Wass nemzetek harcaként írja le a világot, és sem a románok, sem a zsidók nem kapnak sok jó szót művei lapjain. Ezt az olvasó akkor is érzékeli, ha nem irodalmár, ha nem figyel oda a stiláris (szerkezeti stb.) jellegzetességekre, és ha nincs is tudatában annak, hogy milyen történelem-, nemzet- és „faj”-víziót nyújt neki a szöveg. Nyirő elemzéséhez még senki nem vette a fáradságot, de egy elég jó (bár publicisztikus) elemzés már rámutatott Nyirő egy művének nyilvánvaló antiszemita vonásaira. Biztos vagyok benne, hogy további mélyreható és érzékeny értelmezések igazolnák, ami benne is, Wassban is közös: hogy emberképük a biológiailag, „fajilag”, származásilag (és nemzetiség szerint) meghatározott embert helyezi a középpontba.
A kitűnő irodalomszociológus, Leo Löwenthal egy magyarul is megjelent tanulmányában, amelyet 1937-ben írt (!), bizonyította, hogy Knut Hamsun természetfelfogása igencsak közel áll a fasizmushoz. Löwenthal nem politikai állásfoglalást (vagy kerek mondatokat) keresett a szövegben, hanem elemzett, értelmezett és következtetett. (Nagyon tanulságos, talán a hazai nem antiszemita, nem fasiszta írók megértését is segíti.) S hogy ezt bármelyikünk megtegye, ahhoz nem kell irodalmárnak, szociológusnak, akármilyen bölcsésznek lenni; kritikusan és értőn kell olvasni – nem egyes mondatokra vadászni. Azzal szórakozzanak csak az államtitkárok, meg akinek kedve van.
