Ebben most semmi politika nincs, valahogy bírja ki a nélkül a kedves olvasó.
Csak azon töprengtem, miért olyan vonzók sokak számára bizonyos erőteljes (bombasztikus, teátrális) megfogalmazások. Egy számomra igen kedves irodalmár, aki régi és kitűnő munkatársa a Narancsnak is, rövid megemlékezést írt a (számomra ugyancsak kedves) íróról, Tar Sándorról (akiről egykor én is írtam valamit, önreklám, pfuj); pontosabban megjegyzést fűzött egy régebbi megemlékezéséhez. Most ezt írja: „Már akkor lehetett sejteni, ami azóta be is bizonyosodott: ez az út innentől járhatatlan, Tar prózája nem folytatható.”
Nem is az a lényeg, hogy a megállapítás igaz-e vagy sem; ez voltaképpen nem is eldönthető. Eleve igaz, mert semmilyen lezárt életmű nem folytatható, minden új szöveg szükségképpen más, a változás, módosulás mindig újdonságot jelent (még ha ugyanaz volna is a szerző [és persze itt ne a Rambo-sorozatra vagy effélékre gondoljunk]); és soha nem igaz, mert a szépirodalmi szövegek mindig támaszkodnak az előbbi, már megírt-olvasott szövegekre (ha másutt nem, az olvasó fejében összefüggésbe kerülnek). Két kommentelő máris tiltakozott, és Tar prózájának folytatására hozott fel példákat – de persze az is indokolható érvelés, hogy ez (ahogyan: semmi más) nem ugyanaz.
Ennek a mondatnak a fő baja nem az igazságértékével van (ami szerintem amúgy sem igen tisztázható). Inkább az a kérdés, miért érzi fontosnak a (valóban) jeles szerző, hogy efféle végleges és hangzatos megállapítást tegyen egy életműről, pontosabban magáról az irodalomtörténeti folyamatról: hogy valaminek vége, hogy valami elmúlt, hogy valami folytathatatlan. Emlékezzünk csak vissza, az ilyen kijelentések igen közkedveltek kritikusi körökben: X. volt az utolsó bécsi klasszikus karmester, Z. regénye végleg lezár egy korszakot, Y. festményei után többé már nem… Ilyenkor a szakértő műbíráló felveszi a bölcs, sokat látott, egyetemes áttekintésű és mérhetetlenül pesszimista tudós maszkját, aki már nem is kesereg az emberiség (és a művészet) végromlásán, aki világosan látja, hogy minden elveszett, és egyenesen a halállal néz szembe. Ilyenkor nem az a fontos, hogy a tárgyról valami érdemi hangozzék el, hanem hogy a megszólaló éleslátása és apokaliptikus víziója vésődjék be az olvasó agyába. Ilyenkor – végül is – az elemző nagysága és tisztánlátása, tapasztalatainak mázsás súlya és a megfogalmazás frappáns volta az igazi tét.
„A krakkói rabbi szemöldökét összevonva az égre pillant, és az mondja, hogy meghalt a lembergi rabbi. Minden bóher gyászol, de aztán vendégek jönnek Lembergből, és közlik, hogy a rabbijuk él. Mire a bóherek: »Na jó, lehetséges. De azért az a pillantás…«”
