Tegyük föl, kedves olvasó, hogy ön konyít valamit a mezőgazdasághoz – mondjuk, látott már tehenet, Mehemeddel ellentétben –, és az a megtiszteltetés éri, hogy kap a kormánytól egy kisüzemet, szépen berendezett irodával, hozzá jó kalap pénzt is, hogy termeljen bármit. Lucerna, naposcsibe, versenyló, mindegy, még a minőséget és a hatékonyságot sem ellenőrzi senki. Fizetés számolatlan, kötetlen munkaidő, azt alkalmaz, akit akar.
Vagy ön, kedves másik olvasó, aki az iparban járatosabb, kapna egy telephelyet, hogy lenne szíves előállítani gőzmozdonyt vagy tojástartót, mindegy, vezérigazgatói státusz, gépjárműhasználat, vegyen föl pár embert, aztán induljon a munka. A kormány fizeti, amennyit kér, azt megkapja. Évente egyszer beszámol, kicsit panaszkodik és dicsekszik, ennyi volna.
Mit szólna ön ehhez, kedves olvasó? És ön, másik kedves olvasó?
| ||
Na jól van, kedves olvasók, ne, ne csinálják ezt… nincs semmi baj, adok papír zsebkendőt, tessék… felnőtt emberek vagyunk, kérem… Ide a vállamra, jól van, itt megnyugszik majd… Ne sírjon, kérem, nyugalom, elmúlik, igazán nem kéne, itt, mindenki előtt…
Hát igen, ismerem ezt az érzést. Az ember, ha ekkora lehetőséget kap, kétségbeesik, megrémül, összeomlik. Talán attól fél, hogy nem tud felnőni a feladathoz, talán a megtiszteltetés súlya alatt omlik össze, talán eddigi életének nyomorúságát látja át hirtelen – mindenesetre érthető, ha megbénul, zokogórohamok törnek rá, vagy csak üres tekintettel hosszan néz maga elé.
A Heti Válasz újságírója szerint valahogy így járhatott Szász Jenő, aki a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet (NSKI) vezeti, tavaly decemberi megalapítása óta. „A költségvetés az idei évre 1,2 milliárd forintot irányzott elő a tevékenységre. … A nagy ívű, ám kellően nem pontosított feladatkör láthatóan gúzsba kötötte az intézetet. A 2013-as esztendő nem volt elegendő egy honlap létrehozására, az NSKI vezetői csak ősszel indultak Kárpát-medencei bemutatkozó körútra, s a tervezett székelyudvarhelyi iroda máig nem nyílt meg.” Ugye, mindannyian átérezzük a vezető lelkiállapotát? Ugyan melyikünk volna képes holmi honlapokkal bíbelődni, amikor ekkora feladatot kap? Melyikünk ne roppanna össze a feladat hallatlan súlya alatt?
Ha valaki azt hinné, hogy a cikkből finom irónia csendül ki, az minden bizonnyal téved – vagy az irónia oly finom, hogy érzékelhetetlen. A szerző „konzervatív valóságértelmező műhelyeknek” nevezi a – „nálunk történelmileg úgy alakult” (Grósz Károly) – közpénzből megvalósult intézeteket, hiszen „a történelmi, politikatörténeti kutatómunka csak jobboldali kormányok idején erősödhet meg”. Természeti törvény ez, amellyel ki is szegülhetne szembe? Ez a „modell” repít a magasba olyan szellemóriásokat, mint az említett Szász Jenőt vagy a Semjén-dolgozat konzulensét, Molnár Attila Károlyt, aki nyilván teljesen alaptalanul keveredett rasszista hírbe, vagy a volt miniszterelnököt, aki messze túl minden nyugdíjkorhatáron még igazgató lehet. Szóval a HV szerzője egészen komolyan gondolja, hogy „végy egy ideológiai és emlékezetpolitikai szempontból fontos célt, hozz létre egy intézményt, mondanivalódat fogalmazd meg a legkorszerűbb eszközökkel”, s ’a haza fényre derűl’.
Úgy látszik, az intézmény létrehozása már nagyon megy. És – ki tudja – lehet, hogy a „mondanivaló” „megfogalmazása” („a legkorszerűbb eszközökkel”) éppen az elhallgatás, a csend, a szerény visszahúzódás? Vagy épp a kétségbeesés, a pánik, a csöndes sírdogálás? Kik vagyunk mi, hogy erről ítélkezhetnénk?
