Ezt most, meg kell vallanom, elsősorban önmagamnak írom. Senki nem kérdezett ugyanis, hogy mit szólok az „ellenzéki összefogáshoz”, és nincs is olyan határozott, kialakult véleményem, hogy azt mindenképpen meg szeretném osztani a nagyvilággal. Magamban – és, ha már így alakult, e blog olvasóival együtt – eltöprengek csak néhány dolgon.
Először is, használjuk, persze jobb híján, ezt az „összefogás” szót, de legyünk tisztában azzal, hogy semmi magasztosat nem jelent. Nem fogjuk meg egymás kezét (és éneklünk el egy szép dalt), nem lapogatjuk egymás hátát, és pláne nem borulunk egymás nyakába. Senki senkivel. (Vagy… akinek van kedve, tegye.) Arról van szó, hogy a választási rendszer miatt csak akkor lehet legyőzni a jelenleg kormányzó pártokat, ha a választópolgárok elé kerülő szavazólapon teljesen világosan látszik, hogy milyen döntés előtt állnak – lehetőség szerint le kell szűkíteni az alternatívák számát. Ennyi. Ennek nincs köze ahhoz, hogy a nem fideszes jelölteket vagy listá(ka)t kedveljük-e vagy sem. Az ellenzék rákényszerül arra, hogy egy rövid időre eljátssza azt, hogy egyetlen egységként lép fel – pontosabban, el sem kellene játszania, de (úgy látszik) azt hiszi, a választópolgárokat ezzel lehet meggyőzni.
Közben mind a kényszerűen egymás mellé sodródott pártok (jelöltek), mind a választók befogják az orrukat.
És ezt – második pont – komolyan kellene venni. Az eddigi szabad választásokon (legalábbis az első fordulókban) mindig volt esély arra, hogy a választó valóban neki kedves jelöltre, pártra szavazzon, és gyakran esélye is volt, hogy döntése sikeres lesz. Most az a helyzet (és ez más országokban nagyon is gyakori), hogy nagyon nagyot kell nyelni (vagy orrot erősen befogni), ha szavazunk. Meg lehet tenni. Ugyanis nem az van, hogy két korrupt, sötét ügyekkel terhelt, vállalhatatlan lépéseket is megtevő, ellenszenves politikus közül kell választani – akik mégiscsak, hatalomra kerülve, valahogy elvezetgetik majd az országot, együttműködnek a vesztessel, gesztusokat tesznek a másik félnek, nyílt vitákban szállnak szembe ellenfelükkel, képesek visszakozni, jóvátenni és elismerni tévedéseiket. Nem, ilyesmire az egyik féltől – a jelenlegi kormányzó erőktől – biztosan nem számíthatunk. A másiktól meg igen. Ezért a nem-Fideszre kell szavazni.
Harmadszor: fogjuk fel a mostani ellenzéket afféle átmeneti szövetségnek. Legalábbis reménykedjünk abban, hogy az lesz. Bomoljon föl gyorsan ez a koalíció (vagy összefogás), a választás másnapján szakadjon szét, essenek egymásnak, legyen akár permanens válság – a lényeg az, hogy mindazt, amit a Fidesz-kormányzás ránk hozott, számolják fel. Minél gyorsabban – de lehet, hogy csak lassan és veszekedések árán fog megtörténni. Nem baj. Ez a normális. Éppen ezért Mesterházyt (aki – most éppen úgy fest – a következő kormány miniszterelnöke lehet) tekintsük ideiglenes figurának. Nem kell neki négy évig a székében maradnia, csak hát valakinek az elsőnek is kell lennie azon a listán, ez elkerülhetetlen.
Mert – negyedszer – lehet, hogy Mesterházy sokaknak rokonszenves, sokaknak nem – de abba gondoljunk bele, hogyan fogja megszólítani a választások után a Fidesz szavazóit; elfogadnak-e tőle akár egy kötőszót is azok, akik ellene szavaztak? Lehet-e ő a másik tábor számára meggyőző, érvelő, vitázó, racionális? Ennek semmi esélyt nem adok. Márpedig bármennyire borsózik is a hátunk a fidesznyikek eszméitől és cselekvési irányaitól, a háborúskodásból mindenkinek elege van, elfogadásra, higgadtságra, párbeszédre volna szükség, és ez a hatalomban levők felelőssége. Erre nem látom alkalmasnak Mesterházyt – de győzzön ő, aztán gyorsan lépjenek a helyébe mások.
Olyat javaslok – végül –, ami nekem sem nagyon rokonszenves, de a kényszer nagy úr. Söpörjük a szőnyeg alá a problémákat azzal, hogy előbb-utóbb majd fel kell csavarni azt a szőnyeget, és mindent alaposan kipucolni. Hát igen, egy darabig szörnyű szag lesz.
