Valahogy másképp lesz jövőre a főpolgármester-választás, a hírek szerint. És állítólag azért, mert a Fidesz érzi, hogy Budapest vezetőjét, khm, nem övezi egyértelmű rajongás, így aztán nem holtbiztos, hogy a főváros népe jövő ősszel ismét a város első emberének szavazná. Mi sem egyszerűbb, változtassuk meg a választásra vonatkozó törvényt, hátha úgy sikerül.
Ez már szóra sem érdemes, el is lehet játszani azzal, hogy előre megírja az ember Selmeczi, Szijjártó vagy valamelyik hasonló pártalkatrész szövegét: a törvények arra valók, hogy az embereket szolgálják, és ha az emberek úgy határoznak, hogy a bukott baloldal jelöltjeiből nem kérnek többet, akkor ehhez kell igazítani a törvényeket. Hogyan is szállhatna szembe az emberek kormánya az emberek elhatározásával? Satöbbi.
De nem erről futtatnék most eszmét, hanem arról a furcsa kettősségről, ami a jövő évi választásokkal kapcsolatban kialakulni látszik. Az ellenzéki térfélen egyre többen gondolják (gondoljuk) úgy, hogy a következő miniszterelnöknek ne legyenek látomásai, ne legyenek nagyralátó elgondolásai a nemzet jövőjéről, és ne értsen mindenhez (sporthoz, kultúrához, turizmushoz és disznóöléshez), hanem szürke szakember legyen, aki kiváló szakemberekre támaszkodik, nem szónokol, nem hadakozik és nem reprezentál. (Bajnai nagy sikerének ez a várakozás az egyik oka.) Elegünk van a lánglelkű polihisztorokból, a monologizálásból és a háborús pöffeszkedésből. Másrészt viszont a város (nemcsak Budapest, hanem nyilván minden település) azt igényli, hogy a vezetője igenis egyéniség legyen, valaki, akinek személyes ízlése és gesztusai vannak (persze korántsem mindegy, milyen[ek]), aki maga hagyja rajta a keze nyomát a település fejlődésén. Különösen most érezzük ezt, amikor a főváros vezetője sértett, ingerült, hadakozó és önmagát rendszabályokban, igazgatási és szervezési kérdésekben kifejezni tudó, kedélytelen és gondolattalan alak.
Sok rosszat el lehet mondani Demszky Gáborról, nyilván sok hibát csinált (és sok hibája lehetett), olykor halogatott, máskor nem volt megfontolt, nem hallgatott mindig a szakemberekre és így tovább. De nem a tiltás, az utasítás, a szigor, a rosszkedvű félresöprés jellemezte. A Tarlós-korszak rosszkedvű, mísz, és mintha folytonos fenyegetettség lengné át – Demszky a kormányok jó részével nem volt felhőtlen viszonyban, de nem kellett állandóan attól tartani (mint most), hogy akár egyik napról a másikra kellemetlen, nehezen élhető, katonás regulákkal gúzsba kötött város lehet Budapestből.
Sokan mondják, hogy ha a jelenlegi kormányzó erő valamiért nem volna legyőzhető a parlamenti választásokon, arra mindenképpen nagyon rá kell hajtani, hogy az önkormányzatokban legalább ne ők maradjanak uralmon a következő években. És Tarlós amúgy is szörnyű, kínos, nyomasztó ember, akit feltétlenül le kell váltani. Nem ismerem Horváth Csabát, akit az MSZP egyértelműen főpolgármester-jelöltként nevezett meg, nem is mondok róla semmi rosszat – de ha ő (is) valamiféle igazgatásban gondolkodó, „szakszerű” és kedélytelen városvezetést képzel el, akkor csak Tarlós (jó esetben rokonszenvesebb) tükörképe lesz. Nem ez a megfelelő választás. Ahogyan az országos politikában nem – itt igenis színes, érdekes, bátor és apró-cseprő ügyekkel nem törődő egyéniség kellene. És nagyon jó volna, ha nő lenne. Nem, nincs semmi elképzelésem, nem gondolok senkire – de a szabad, kötetlen, vidám, érdekes és változó város a konzervatív, jobboldali vagy Fidesz-hívő városlakóknak is vonzó kell, hogy legyen.
