Rendben van, sok mindent megértek én, meg is értem – értem, hogy egy ember (és tettei) megítélése mindig sokféle lehet, és gyakran nincs esélye annak, hogy konszenzus jöjjön létre; értem, hogy azoknak, akik annak idején személyesen ismerték és szerették, Antall József egészen mást jelent, mint a többieknek; értem, hogy sokat számít a megszépítő messziség; és értem azt is, hogy vannak olyan emberek, akik vágynak arra: legyenek előttük példaképek, vitathatatlan és örök értékek, olyan történelmi személyiségek, akikre fel lehet nézni. És persze az is világos, hogy sok mai politikushoz képest a bostoni fojtogató is makulátlan úriember.
Elfogadom tehát, hogy a Heti Válasz újságírója a középosztály példás képviselőjeként emlékezik Antall Józsefre, különösen, ha a régebbi műveletlen munkáskáderekkel és a mai nácikkal állítja őt szembe; azt már kevésbé tudom elfogadni, amikor a kiváló Hankiss Elemér állít hasonlót (mert tőle inkább elvárnám, hogy fékezze lelkesedését).
Úgyhogy nem is akarok én senkivel vitatkozni, vagy pláne kegyeletet sérteni, mindjárt be is fejezem; de azért némi óvatosságot ajánlanék akkor, amikor valaki példaképet keres. Tudom, csekély a választék. De én olyan öreg vagyok, hogy érett fejjel figyeltem Antall József tevékenységét, és nincsenek jó emlékeim.
Antall komor, sótlan, savanyú ember benyomását keltette. Tudom, ismerősei szerint igenis volt humora, szellemes is volt – de a nagyközönség (vagyis az ismerősein kívül mindenki) számára, ha voltak is efféle erényei, ezeket a vastagon rákent máz bizony teljesen elfedte. (A máz elemei pedig: hazafiúság, bölcsesség, megfontoltság, magasztos unalom.) Ráadásul hihetetlenül sokat és tartalmatlanul volt képes beszélni: már a választásokat is azzal nyerte meg, hogy tévébeli vitapartnere, Kis János rövid, tömör és céltudatos mondataira végtelen hosszúságú, magasztos beszédekkel reagált – és később is, miniszterelnökként is félbeszakíthatatlan és üres monológokkal állt újra meg újra elő. Azt nem tudom, gőgös volt-e – ezzel gyakran vádolták –, de hogy nem sokat törődött a hallgatóságával vagy párbeszédpartnereivel, az biztos. Politikai szimata, taktikai képessége sem volt éppen feddhetetlen – nem ismerte fel időben a náciveszélyt, Csurka nevezetes dolgozatának csak az őt személyesen sértő részei akasztották ki, nem vette észre (vagy nem akarta), hogy a nácizmus saját pártjában ólálkodik. Nemcsak Csurkát, de a máig hasznavehetetlenül bölcselkedő Boross Pétert is ő szabadította ránk, és főleg: meghonosította azt a politikusi magatartást, amely valami emelkedett és önhitt szózuhataggal véli megoldani a konfliktusokat, lépten-nyomon a haza üdvére hivatkozik, és semmibe veszi azt, aki vitatkozna vele. Öröksége korántsem csupa érték – sok limlom, kacat, dohos ócskaság van benne. Jól gondolja meg, aki így, ahogy van, hasznosítani akarja.
Antall most lenne nyolcvanéves.
