Tanácstalan vagyok – tényleg nem tudom, mi a teendő ilyenkor, sajtóetikailag, politikailag, közönség-befolyásolásilag, érdeklődés-fenntartásilag. De így valahogy sehogy sem az igazi.
Az történt ugyanis a múlt héten, hogy betelefonálós műsorában Bolgár György megszólaltatta a felcsúti fociakadémia valamilyen sajtószóvivőjét, a stadionépítésről, az akadémia pénzügyi helyzetéről kérdezte – vagyis inkább hagyta beszélni, néhol kedélyesen beszúrt egy-két kérdést, hümmögött és egyetértett, nagy érdeklődést mutatott, és rendkívül civilizáltan végighallgatta (és végighallgattatta a hallgatókkal). Nem ő volt a kezdeményező – a szóvivő maga jelentkezett, hogy kifejthesse álláspontját, szemben a méltatlankodó, értetlenkedő, olykor dühös hallgatói reakciókkal – hogy ugyan minek kell egy községnek ekkora nagy és ilyen drága műintézmény, Makovecz tervei alapján.
És hát mit is várnánk attól, aki a pénzt kapó oldalán áll; aki arra szegődött, hogy a beruházást (és bármit, ami körülveszi) megvédje, megmagyarázza? Neki az a dolga, hogy rendkívüli fontosságúnak állítsa be az akadémiát is, a stadiont is, hogy kicsit még panaszkodjon is, hogy mennyivel többre volna szükség, és lelkesítő szavakat mondjon Felcsút jövőjéről, a magyar labdarúgás felvirágzásáról, esetleg a szegény sorsú focista fiatalok felkarolásának fontosságáról. Hát persze.
Mit lehet ezzel tenni? Ha valakitől, aki haszonélvezője a rendszernek (bármelyiknek), megkérdezik, hogy jogosnak, megfelelőnek, igazságosnak tartja-e ezt – ugyan, mit válaszolna? És számít az, hogy mit válaszol? Ha van eset, amikor az ember pozíciója (állása, helyzete, neveltetése és konkrét feladata) beszél helyette, akkor ez az; azt is mondhatnám, hogy fölösleges megkérdezni, mert tökéletesen tudható, hogy mit kell mondania. Csak hát az újságírók megtanulták, hogy a másik felet is meg kell kérdezni.
A kérdés csak az, hogy a fociakadémia szóvivője-e valóban a másik fél? Ha a hallgatók morognak, voltaképpen nem arra dühösek elsősorban, aki a lóvét kapja, hanem arra, aki ilyen eszetlenül osztja (el). Aki pazarolja – és a pazarlás nem annál csíphető nyakon, aki – nyilván – apait-anyait bele akar adni (ha már egyszer pénzhez jutott); a stadion építői (legyünk jóhiszeműek és tekintsünk el az építőipar némely furcsaságaitól) nem csináltatnak fölöslegesen márványlépcsőt vagy óarany csillárokat. Nem: a pazarlás ott van, ahol eldöntik, ki, mire, mennyi pénzt kapjon. A valódi vitapartner nem a kedvezményezett, hanem aki ezt a kedvezményt adta.
Mit tehetett volna a riporter? Fogalmam sincs. Jelentkezett a szóvivő, és ezek után mindketten tették a dolgukat. De csodálkoznék, ha bárki, aki hallgatta őket, megváltoztatta volna a véleményét.
