Nemzedékünk – és általában az összmagyarság, minden összmagyar határokon innen és túl – örömmel, hálatelt szívvel ünnepelhet; régi vágyunk vált valóra, megvalósulóban van mindaz, amiről sokáig álmodni sem mertünk. Hittük volna, hogy még a mi életünkben a parlament elnöke Lukács Györgyről, a nagyon kevés valóban világhírű magyar filozófus egyikéről értekezik – egyáltalán, hogy a legmagasabb politika szájára veszi a nevét? Hát mi ez, ha nem a kultúra és a politika, a szellemi élet és az állam szoros szimbiózisának kezdete? Ahol a politika ormai összeérnek a tudomány és művészet fennen ragyogó tüneményeivel. Most látjuk csak, micsoda elavult, csökött, ortodox tévképzet azt gondolni – amibe lassan már beletörődtünk, természetesnek fogadtuk el –, hogy a politika a szellemi életnek pusztán a működési kereteit teremti meg és működését biztosítja. Ne adjuk fel álmainkat: az állam immár értő kritikusként vesz részt a kultúra irányításában.
Nem egyedi esetről, hanem tendenciáról van szó: a kulturális államtitkár és főnöke, a minden emberiért felelős miniszter a Nemzeti Színház jelenlegi vezetéséről mond értő bírálatot, tömör és végtelenül kifinomult mondatokban megfogalmazza a magyar színházművészet mibenlétét, egyúttal minősíti a rendezők és igazgatók mezőnyét; csak idő híján nem térve ki a súlyosabb színház-esztétikai kérdésekre. Az ellenzék sem maradhat persze alul: egyik pártja előterjeszti ellenvéleményét, ugyancsak történeti és elméleti érvekkel támogatva meg a szépészeti állásfoglalást. És hol vannak még a választások! Addig még bőven sort lehet keríteni – kormányoldalról és ellenzékileg egyaránt – a Madách Színház átfogó értékelésére, a Szolnoki Szigligeti Színház repertoárjának értő méltatására, továbbá a Szegedi Nemzeti Színház szereposztási gyakorlatának mélyreható bírálatára. Bátran fordulhat hozzájuk, gondolom, bárki, akinek gondja van a Nemzeti Filharmonikusok brácsásaival, aki a legjelentősebb szerelmi lírikusok vagy a legkiemelkedőbb vegyes technikával dolgozó táblaképfestők aktuális listájára kíváncsi.
Minden kulturális ítélőerő, a szféra teljes ismerete, a művészet minden termékének, jelenségének, hiányának és értékének áttekintése immár a politika felső vezetésében akkumulálódik, ahol – mindig is reméltük, sejtettük – a helye van. Irodalom-, színház-, művészet- és zenetörténészek pityeregve somfordálnak el az iparba; esélyük sincs (hacsak nem válnak maguk is politikai kiválóságokká). A mi politikai nagyjaink – hatalmas műelemzői tapasztalattal, elméleti vértezettel és csipkefinomra csiszolt ízléssel – megbízhatóan igazítják el a lakosságot a kulturális értékek világában.
Mindig nagyon vigyáznak a kiegyensúlyozottságra: ha egy náci erdélyi író van az egyik oldalon mint a csodálat és féktelen esztétikai élvezet tárgya, akkor a másik oldalon ott egy „zsidó származású magyar filozófus”, hogy sértődés ne essék. És persze a műbírálatnak, a művészeti szféra teljesítményeinek ezen megítélése hatással van a megszokott, bevett értékelési módok átalakulására is. A magyar irodalom bizonyos elfeledett alkotói „nagy”, „kiemelkedő”, „jelentős”, „nagy hatású” munkásságot hoztak létre, az efféle jelzőknek speciel bőviben van a magyar, bátran osztogathatjuk, marad elég; de főleg – újratemetni! Állítólag tervbe van véve (tárcaközi egyeztetésen van), hogy a Kossuth- és Széchenyi-díj helyett a meghatott művészek és tudósok legkiválóbbjai a jövőben újratemetési utalványt vehetnek át, mert ez biztosítja a legnagyobb (vég)tisztességet és a legszélesebb nyilvánosságot.
