Azt már régóta tudjuk, hogy „Európa rossz vágányra tévedt”, egyenesen a baráti Kazahsztánból üzente meg nekünk a miniszterelnök; és az is évek óta napirenden van, hogy nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan, gondolkodásmódban, mentalitásban, érzeményekben és ösztönökben is Kelet felé kell nyitnunk. Mert ez a világtörténelem útja, és mert a Nyugat haldoklik. Ezt ki-ki a saját bőrén érezheti (pláne ebben a kánikulában), egyre többen halnak meg, mi is egyre öregebbek leszünk, nem is szólva azokról, akik már meghaltak, ők legalább megússzák a haldoklást, és milyen sokan vannak. Sőt már csaknem egy éve azzal is tisztában vagyunk, hogy az olyan nyugatias erények, mint az együttérzés, szánalom, sajnálat nem is érvényesek frissen keletiesedő kultúránkban, fusson csak a Nyugat a vesztébe, röhögünk a markunkba.
Ha most azt kérdezed, kedves olvasó, hogy ugyan mi közöd van hozzá, milyen történelmet vizionál hazánk jelenlegi miniszterelnöke, akkor biztos lehetek abban, hogy legalább egy hibát elkövettél: nem olvastad (vagy nem tetted eléggé magadévá) Szun-ce művét, A hadviselés törvényeit (Szun-ce ping-fa). Márpedig abban, rögtön az elején, ott áll: „El kell érnünk, hogy a nép ugyanúgy gondolkodjék, mint uralkodója, s így képes legyen vele együtt meghalni, képes legyen vele együtt élni, anélkül, hogy félelmet vagy kétséget ismerne.”
Matolcsy György, hadvezérünk, az uralkodó után a második, a Jobbkéz, legújabb eszmefuttatásában a nagy kínai hadvezér munkásságára hívja fel a figyelmet, mert a kínai gondolkodás az, amelyet követnünk kell. Nem a támadás, a közvetlen ütközet és a döntő csapás a követendő stratégia, amiként a nyugati kultúra emblematikus játéka, a sakk szokásos stratégiája diktálná, hanem alapos önismeretre és a körülmények ismeretére van szükség, meg kell téveszteni az ellenfelet, elfoglalni a peremeket, pszichológiai előnyt szerezni, és elkerülni a nyílt ütközetet – ez a kínai (és távol-keleti) go stratégiája. A nyugati konfrontatív gondolkodás és az erővel történő győzni akarás helyett, így Matolcsy, csendes és váratlan akciókból áll majd a kínai-magyar harcmodor, „egyszerre kell sakkoznunk és játszanunk a go játékot”.
Ne támadjunk neki a bölcs Ma Tol-csi hadvezérnek, mert hiszen akkor magunk is a (haldokló) nyugati hadvezetés megszokott és lejáratódott stratégiáját követnénk; inkább lépjünk az önismeret útjára, meditáljunk kicsit. Játszhatunk-e vajon gót, ha egyszer a velünk szemben ülő sakkozik? Vagy játszhatunk-e egyszerre gót és sakkot? Vagy játszhatunk-e egészen mást, vagy egészen mással (például az asztal alatt)? Vajon a hajdani kínaiak nem véletlenül győzni akartak? Lehet-e akarattal nem akarni? Tehetünk-e szokatlan lépéseket, ha azok nem szerepelnek a játékszabályok között? Hogyan adjuk a világ tudtára, hogy melyek a mi sajátos szabályaink? Nézzünk hosszan magunk elé, lélegezzünk mélyen és egyenletesen, homorítsunk, düllesszük ki harmadik szemünket. Aztán rajta, kövessük hős hadurunkat.
(Szun-ce munkájában egyébként találunk arra is receptet, hogyan juttassuk elmegyógyintézetbe Barroso elnököt: „Így éjszakai csatában (alkalmazzunk) tüzet és dobot, nappali csatában pedig sok jelzőzászlót; ezekkel még az ellenség fülére és szemére is hatni lehet. Ezekkel egy egész hadsereget meg tudunk fosztani a bátorságától, és a hadvezérnek valósággal eszét vehetjük.” Fellendülés előtt a gyufa-, dob- és zászlóágazat.)
