Oké, barátaim, ismerőseim és ismeretlenek a közösségi oldalon és másutt (a nyilvánosságban) meggyőztek arról, hogy félreértés volt. Mint az átlátszó.hu is rögtön jelezte, nem igaz az, hogy Trócsányi László arról beszélt volna, hogy a cigányok tömegei fognak a dzsihádhoz csatlakozni, erről szó sincs. Mindössze annyi történt, hogy a radikalizálódásról szóló konferencián, ahol persze főleg az iszlám radikális és terrorizmussal összefonódó mozgalmairól esett szó, meg arról, hogy honnan szerzik az utánpótlásaikat ezek a fegyveres sejtek, arra emlékeztetett, hogy a kisemmizett, kirekesztett emberek könnyen elérhetők a radikálisok számára.
Biztosan így volt.
A baj legalább kettős. Mert mégiscsak van baj. Az egyik az, hogy a magyar igazságügy-miniszter elkezd valami olyasmiről beszélni, ami nemcsak nem tárgya a vitának, de alátámasztása sincs: sehol Európában nincsenek radikális roma mozgalmak, nincs roma erőszak, pláne nincs szervezett, ideológia vezérelte, fegyveres, terrorizmusjellegű roma mozgalom. Egyszerűen érthetetlen, hogy hogy jönnek a radikalizálódáshoz a romák – nem mintha nem volna okuk rá, de tény, hogy nem tapasztalható efféle. Ha a miniszternek nincs mondandója a radikalizálódás témájáról, nem kell az első eszébe jutó dolgot mégis előhozni. És hát nagyon óvatosnak kellene lennie a cigánytémával: ha már a menekülőkkel szembeni bánásmód legalábbis kétes fogadtatásban részesült egész Európában, jobb, ha nem irányítja a külföld figyelmét a romák helyzetére, mert az állam abból sem jön ki valami jól, ez megjósolható.
| ||
Egyszóval: értelmetlen, fölösleges és veszedelmes megszólalás volt, és Trócsányinak különösen érdemes volna óvatosnak lennie. Talán nem mindenki felejtette el, hogy amikor a menekülthullám megindult, azt fejtegette, hogy elég bajunk van nekünk a magunk cigányaival, nemhogy még mindenféle gyanús, idegen népséget fogadjunk. (Ezzel alapozta meg aztán Orbán még vérforralóbb fejtegetését arról, hogy mi bezzeg nem osztjuk szét a romákat Európában.) Szóval: jobb, ha egy ideig tartózkodik attól, hogy a romákat bármilyen kontextusban emlegesse.
A másik baj sokkal általánosabb, és nem erre a kormányra specifikus – bár érdemes volna áttekinteni az elmúlt 25 évet ebből a szempontból. Öreg ember vagyok, emlékszem, hogy az Antall-kormány hivatalba lépésétől kezdve, vagyis 1990 óta egymást érték a verbális bénázások: a gyenge fogalmazások, a félresiklott mondatok, a rosszkor, rossz helyen elhangzott megjegyzések: csupa félreértés, véletlen kétértelműség, hiba, tévedés, nyelvbotlás, baklövés.
Mindig zavarba ejtő volt. Kezdetben a politikai kultúra hiányára, a gyermekcipőben járó demokráciára, a gyakorlatlanságra lehetett hivatkozni (hivatkoztak is), amikor csak mód volt rá, a süket vagy rosszindulatú újságírókra kenték az egészet, és szinte sosem lehetett biztosan tudni: tényleg emberi gyarlóságról vagy kiszivárogtatásról, elszólásról van-e szó; tényleg úgy gondolja-e a politikus, ahogyan mondta, vagy csak nagyon fáradt, indiszponált volt-e. Hogy gonosz-e vagy hülye. Mondom, ez 1990 óta minden kormány alatt rendszeresen megtörtént – és a múló, hamar elfelejtett botrányokon kívül soha, semmilyen következménye nem volt. Bocsánatkérés, esetleg lemondás? Ugyan, dehogy.
Könyörgöm, felnőttünk.
Elmúlt 25 év. Akiből így-úgy politikus lett, megtanulhatta, hogy szavainak (és hallgatásának) súlya és jelentősége van. Nem lehet összevissza fecsegni a vakvilágba, vállalni kell a felelősséget, és kínosan ügyelni kell arra, hogy szándékosan se legyen félreérthető az, amit a politikus mond. Nem mondom, ez nehéz feladat – de nemcsak megtanulható, de kötelessége is tudni mindenkinek, aki ilyen magas pozícióba kerül. Az első kormányok félamatőreinek az ember röhögve megbocsátott (vagy nem) – mindenesetre túl vagyunk ezen, elmúlt. Most már talán ideje lenne annak, hogy a politikusok komolyan vegyék, amit tesznek, és nézzenek szembe a következményekkel is. Ha bénáznak, akkor annak a konzekvenciáival.
