Mint ezeken a hasábokon is olvashattunk róla, idén már döbbenetesen kevés pénzt, 760 ezer forintot kapott egy évre a József Attila Kör az államtól „támogatásként”.
760 ezer forint egy minisztériumi felső vezető egyhavi fizetése. (Plusz autó- és telefonhasználat, ruhapénz, cafeteria.) Ne is számoljuk át az MMA tisztségviselőinek vagy tagjainak mindenféle juttatásaira. Ennyit bír kinyögni mindannyiunk állam bácsija a fiatal írók egyik legfontosabb szervezete számára.
| ||
Egy kedves ismerősöm – szabadelvű konzervatív, tájékozott és megfontolt ember – erre a hírre úgy reagált, hogy ha fontos a tagoknak a JAK, teremtsék maguk elő azt a kis pénzt: szedjék be tagdíjban. Nem jó az senkinek – nekik a legkevésbé –, ha akár csak jelképesen is államfüggőek maradnak. Ráadásul ilyen hihetetlenül kevés pénzért kuncsorogni, egyenesen megalázó.
Nagyon rokonszenves gondolat, részben egyet is értek vele. Az a baj, hogy amennyire következetes a tiszta piaci viszonyok követelésében, a civil szférának az államtól való elszakításában, a gondoskodó kormányzat elutasításában – annyira nem eléggé konzervatív. Gyors és radikális változást akar.
Ismétlés következik.
Nemrég írtam arról, hogy egyáltalán nem vagyok híve a kultúra állami finanszírozásának, jó volna, ha (például) a folyóiratok magánpénzekből, az előfizetőkből, gazdag mecénások támogatásából tudnának megélni. Így aztán azt is helyeselném, ha minden szakmai, civil stb. szervezet (így a JAK is) teljesen függetlenedne az állam jótékonyságától (vagy szorongató-irányító hajlamaitól). De azt is hozzáfűztem, hogy „a magyar vállalkozások meg magánszemélyek egyelőre nemigen engedhetik meg maguknak a támogatást”. És hát nem ez a hagyomány – hogy ez megváltozzék, ahhoz sok idő és aprómunka kell.
A konzervativizmus azt (is) jelenti, hogy a szabályokat (törvényeket, szokásokat) nem változtatjuk meg gyorsan, hirtelen – ha szükség van a módosításra, azt alaposan megvitatjuk, és előkészítjük a változást. Persze, hogy nem jó, ha a JAK (meg a folyóiratok, színházak, a kultúra szférájának nagy része) az államtól függ, és arra van ítélve, hogy a mindenkori döntéshozók kegyeit keresse. (Legfeljebb az állam jár jól ezzel, mert bármikor revolverezheti azokat, akik tőle függenek.) De a konzervatív megoldás nem az, hogy hipp-hopp felszámoljuk ezt a rendszert, aztán ki-ki boldoguljon, ahogy tud: hanem hogy lassan, fokozatosan és sok-sok nyilvános vita után ki lehet vezetni a gyakorlatból a szisztémát. Gyorsaságra csak kivételes esetekben van szükség.
Az írószervezetek (és minden más művészeti szervezet) támogatása – hagyomány. Nem jó, nem gusztusos, át kellene alakítani. De nem rokkan bele a költségvetés, és a művészek többnyire nincsenek túl jól eleresztve – van köztük, akinek néhány ezer forint évi tagsági díj is nagy nehézséget okoz. (A JAK még speciális helyzetben is van: fiatalokból áll, akiknek nagyon kevés a pénzük, ritkán van állásuk, és a pályájuk elején vannak.) Nagy baj, hogy sem a középosztály, sem a tőkések, senki nem olyan erős nálunk (vagy nem úgy van szocializálva), hogy egy fillért is adjon kulturális célokra (vagy nevetségesen keveset adnak, nevetségesen kevesen). Ezzel számolni kell, nem lehet úgy tenni, mintha nem ez volna a helyzet. Szóval: ezzel a hagyománnyal együtt kell élnünk még egy darabig, és minden hamari változtatás rendkívül káros.
Erre tanít a konzervativizmus.
