Nem emlékszem, hogy írtam-e már erről vagy csak akartam, vagy csak gondolkodtam róla: ha volna Magyarországon ráérő és jól fizetett politikai elemző, akkor mindenféle érdekes dolgokat vizsgálhatna. Például azt, hogy bizonyos politikai szereplők időről időre eltűnnek a süllyesztőben (vagy kivonják őket a forgalomból, a háttérbe vonulnak, mindegy) – hogy azután újra előkerüljenek. Ennek van valami – nyilván leírható – dinamikája, és vannak törvényszerűségei: ezek közül csak az egyik a kegyvesztettség – mert könnyen lehet, hogy erről szó sincs, az illető maradéktalanul bírja a felső vezetés (vagy Vezető) bizalmát, csak épp jobbnak látják pihentetni. Lehet, hogy valahol, ahol döntenek az ilyen visszavonulásokról, úgy tapasztalják: az illető unalmassá vált, nem tud újat mutatni; vagy másnak kell az előtérbe lépnie, aki fontosabb vagy hasznosabb; és még ezer megfontolás lehet. Mindenesetre: még jóslásokat is lehetne tenni, hogy ki fog hamarosan (és időlegesen vagy végleg) eltűnni, meg vissza lehet következtetni, hogy vajon kit miért kellett kivonni a forgalomból.
Nagyon hasznosak és élvezetesek volnának az ilyen elemzések, különösen, ha nem megérzésekre vagy kósza hírekre alapoznának, hanem kemény adatokra (nyilvános megjelenések száma, hossza, közege), és csiszolódnának az eszközök – hogy az előrejelzések egyre pontosabbak, a magyarázatok egyre igazolhatóbbak legyenek. Lehetne olyan politikai elemzés tehát, amely nyilvános viselkedésekből (és azok mérhető, látható jellegéből) vonna le konklúziókat. Engem legalábbis érdekelne.
Hogy másik példát is hozzak: engem megnyugtatna, ha a politikusok a hónap harmadik harmadában elkezdenének kicsit másként beszélni – hisztérikusabban vagy éppen beletörődően. Kicsit másképp.
Mindjárt megmagyarázom.
| ||
Ismertem valakit, aki fizetésnap után egy-két napig garantáltan nem ment be a munkahelyére. Beteget jelentett, szabadságot vett ki, vagy csak egyszerűen nem jelent meg – elnézték neki. Hát igen, ne kerülgessük, alkoholista volt szegény, és amikor pénz állt a házhoz, keményebben belehúzott. Aztán visszaállt a normális üzemmódra (és a külvilág számára a szenvedélybetegsége alig volt észrevehető), hogy aztán másodikán megint eltűnjön pár napra. Bizonyos fokig, még ha nem vagyunk is rabjai efféle szenvedélyeknek, mindnyájan hasonlóképp viselkedünk: ha pénzhez jutunk, örömünkben kicsit többet költünk a kelleténél, aztán visszaveszünk a tempóból. És, mi tagadás, úgy huszadika táján már elkezdünk komolyan aggódni, a sárga csekkeket ingerülten félretoljuk, párizsiból az olcsóbbat vesszük, kirakatokat nem nézegetünk. Még a viselkedésünk is megváltozik: vagy kifejezetten idegesek, lobbanékonyak és hisztérikusak leszünk, vagy annyira lefoglal a napi megélhetés fölötti töprengés, hogy egykedvűekké, mélává, közönyössé válunk. Mindenesetre: egészen más a lelkiállapotunk, mint fizetésnapon vagy egy-két napig utána.
Mármost ha a politika felső vezetőin is tapasztalnánk hasonló hangulatingadozást – vagyis inkább: a hangulat ilyen szabályszerű változását –, az igazán megnyugtató volna. Azt jelezné, hogy ők is bérből és fizetésből élnek, megérzik a havonta befolyó pénz viharos fogyását, rosszul érinti őket egy váratlan parkolási bírság vagy az iskolatáska széthasadása. Hogy hasonlóak hozzánk, hogy ugyanazokat a problémákat élik át, mint azok, akiket képviselnek.
Hát, ilyen jeleket nem látok. Vagy csak nem vettem észre – egy alapos kutatás kideríthetné.
