Az ereklyék története azt bizonyítja, hogy bár az archiválás, a régi tárgyak és dokumentumok gyűjtése vagy akár a múzeum – ahogyan ma találkozunk ezekkel – a modern kor találmánya, azért az emberek már nagyon régóta, talán az idők kezdetétől fogva nagy tisztelettel viseltetnek bizonyos tárgyak iránt. Voltak már az őskorban is szent (megszentelt) dolgok (és persze helyek), amelyek nem voltak fel- és kicserélhetők, erejüket egyediségük biztosította. És persze a modern korban (nevezzünk így bármit is, akár a reneszánsztól fogva) alakulnak a gyűjtés helyei, vannak olyan emberek, akik ezzel foglalkoznak, vannak intézmények és így tovább.
Mármost egy tárgy értékét – legalábbis: többek között – az adja meg, hogy ebben a rendszerben milyen szerepet tölt be: egy vasszeg vagy egy szilánk felbecsülhetetlen kincs lehet, egy szépen kidolgozott színarany Buddha-szobor esetleg nem ér többet, mint a törtaranyként számított piaci ár (és talán még úgy se lesz eladható). Ha egy tárgy nagyon ritka, vagy valami különös esemény „szereplője” volt, speciális története van – akkor (és az ezen jellegzetességet buzgón hírlelő intézményrendszer hathatós közreműködésével) hatalmas értékre tehet szert. Még ha csak egy kólásdobozról van is szó.
Jól számít tehát a miniszterelnök sajtófőnöke, amikor úgy gondolja: el kell tenni, az utókor számára meg kell őrizni azt az üdítőitalos dobozt, amelynek tartalmát főnöke a gyár avatásakor hörpintette föl. Kétségkívül egyedi, megismételhetetlen, jelentős eseményről van szó – történelmi pillanat, mondhatnánk, nem mindennap avat gyárat a miniszterelnök, még ritkábban olyat, amelyik italt állít elő, és nem iszik (nyilvánosan!) a gyár termékeiből. Így tehát – gondolhatta a sajtófőnök – egyszer nagy érték lesz ez az egyébként átlagos, önmagában érdektelen pléhhenger.
A sajtófőnök gyűjtőszenvedélye persze ironikus kommentárokat is kiváltott, de akik gúnyolódnak e gesztuson, mit sem értenek a történelmi emlékezet sajátosságaiból. Próbáljuk meg helyesen látni azt, ami történik. A gyűjtemények egyben tartása, az archívumok és múzeumok megőrzése ugyanis azért is fontos, mert a gyűjtés korántsem csak a kollekcióban tárolt dolgok (dokumentumok) fontosságára, hanem a gyűjtő szempontjaira, érdeklődésére, végső soron: korára vet fényt. Ki az, akinek a számára mindez fontos volt? Mit láthatott ezekben a tárgyakban? Mi érdekelte?
A sajtófőnök összegyűrt bádogdobozának ugyanis nem az eljövendő idők Orbán Viktor Múzeumában van a helye – nem a miniszterelnök fogyasztási szokásait jellemzi, nem a jeles esemény lenyomata –, hanem az Orbánista Csinovnyikok Múzeumában. Sokkal inkább arról ad hírt, kik voltak azok, akik ezt az országot működtették; például úgy, hogy elcsípték főnökük kiürült kólásdobozát, és rajongva őrizgették hosszú, hosszú ideig. Bevilágítja a kormányzatban így-úgy részt vevő emberek viselkedési normáit, értékrendjét, szenvedélyeiket és gondolkodásmódjukat.
Ezért lesz páratlan műtárgy.
