Nem ismerem az embereket („a zembereket”, „a magyar embereket”), nem vagyunk bemutatva, csak egy elenyészően csekély részükkel vagyok beszélő viszonyban. Így nem vagyok alkalmas megválaszolni azt a kérdést, hogy vajon igaz-e: az emberek félnek. Biztosan vannak, sokan, akik erre csalhatatlan biztonsággal tudják a választ. Én csak találgatni tudok az emberek mozgatórugóit és gondolatait illetően, vannak bizonyos feltételezéseim, de ezek csöppet sem megbízhatóak.
Feltételezhető például, hogy az emberek két csoportjának nincs oka félni: akiknek nincs (vagy nagyon kevés) a vesztenivalójuk, meg akik már mindent megkaptak, és ennek legnagyobb részét így sem, úgy sem veszíthetik el. A többiek – a legnagyobb csoport – meg hol fél, hol nem; embere, időpontja, helyszíne, helyzete válogatja, és rengeteg tényező hatására változhat. Nem azt állítom, hogy teljesen kiszámíthatatlan, pláne nem, hogy utólag magyarázhatatlan, de korántsem tiszta képlet.
Ami meglepő, az az, amikor az imént említett két csoport valamelyikében találkozunk félelemmel. Nem értem például, hogy a hajléktalanok, akikkel olyan csúful elbánt most a parlamenti többség, hogy még az Al Jazeera is hosszú és kiváló cikkben foglalkozott a témával (a többi világlapról nem is beszélve, nem épp rokonszenvvel teli beszámolók sora jelent meg) – tehát hogy a hajléktalanok vajon miért nem tartanak látványos demonstrációkat a Parlamentnél. Talán félnek? Lehet. Én inkább arra gondolok, hogy túl fáradtak, reményvesztettek, kiábrándultak az efféle megmozdulásokhoz, nincs rá energiájuk sem, ott kéne hagyni a megszokott kapualjat vagy kiserdőt, és a rend őrei úgyis pillanatok alatt szétkergetik őket. Még jó, ha nem kapnak büntetést, vagy nem viszik őket dutyiba. Valamit tehát még mindig veszíthetnek.
Ennél sokkal nagyobb kérdés, hogy amikor valaki a csúcson van, mitől fél. Elkaptam – fél füllel – egy reggeli beszélgetést valamelyik rádióban, ahol a szakértő azt fejtegette: a felsőoktatásért felelős államtitkár azért tolja maga elé a rektorokkal kötött megállapodást, mert tart legfőbb főnökétől, a miniszterelnöktől. (Ennek az ügynek részletesebb és árnyaltabb kifejtése itt van.) Nem akarok sem a felsőoktatásnak, sem az államtitkár személyének rejtelmeivel foglalkozni, a jelenség érdekel: hogy az egyik legmagasabb poszton miért fél valaki.
Az egyik ok a jellem lehet – sokan vagyunk, akik kerülik a konfliktusokat, nem veszünk össze szívesen senkivel, nem örülünk annak, ha szemtől szembe ellent kell mondanunk valakinek. Inkább bagatellizáljuk a problémákat, esetleg elhallgatjuk ellenvetéseinket, és a kerülőutat választjuk. A másik ok egzisztenciális: bár a jelen esetben ez nehezen belátható (az államtitkár csaknem mindent elért, amit lehet – a legmagasabb tudományos, adminisztratív és kormányzati pozíciót), lehet, hogy devizahitelt nyög, ki tudja, mekkora család vár a segítségére, nagy autót, nagy házat fenntartani komoly költség. A harmadik okra gondolni sem merek – hogy talán valamivel ne adj’ isten fenyegethető, kínos helyzetbe kerülhet valamiért (egy régi közlekedési baleset, egy elfelejtett BKV-pótdíj, lejárt parkolócédula, mit tudom én).
Megint nincs konklúzió, nincs biztos tipp, nincs előremutató tanulság. Csak felhívás az olvasóhoz: töprengjünk el, vajon ki miért fél. Legalább töprengeni ne féljünk.
