Kormányszínház

  • Kálmán C. György
  • 2013. október 2.

Első változat

L. Simon László a választások, a kormány és a színházi vezetés kapcsolatrendszeréről bocsátkozott fejtegetésekbe.

Nem akartam írni a Balázs Péter–Eszenyi Enikő–Vígszínház-ügyről, nem is fogok, de belebotlottam egy félmondatba. Most sem ez az igazgatóválasztás a témám, hanem – mondjuk így – az aggálytalan nyelvhasználat. Mindjárt elmagyarázom.

Azt írja egy megbízható orgánum, hogy – idézem – „A volt kulturális államtitkár, L. Simon László szintén nem Balázs-párti, ám szerinte lehetne egy olyan kompromisszumot kötni, hogy a Vígszínházat megkapná a kormánypárt, de az Operettszínházat tovább vihetné a jelenlegi igazgató, Kerényi Miklós Gábor. (Az Operettszínház igazgatói pozíciójáról sincs még döntés.) Kérdés, egy ilyen alku mennyiben javítaná a választásokon a szimpátiaarányt.”

Most ezen töprengjünk egy kicsit, adok időt.

Naszóval. Elhiszem, hogy az ellenzék túl sokat lovagol a nyelvhasználaton, hogy bosszantja a „konzervatív” „jobboldalt” az, hogy folyton a fejére olvassák a sajátos szóhasználatot, bizonyos szavak kisajátítását, mások túlzott használatát és így tovább. És persze sokan sok butaságot is mondanak ezzel kapcsolatban, nem mindig pontosak, sokszor az indulat vagy a zsigeri ellenszenv mozgatja őket. Még azt is elhiszem, hogy a hatalom nyelvhasználatáról szervezett mindenféle díszpintyfórumok idegenkedést váltanak ki egyesekből, és meglehet, igazuk van. Az is lehet, hogy nem mindig elég szellemesek azok, akik a kormány és ahhoz közel állók beszédmódját bírálják. Mi tagadás, nekem is ez az egyik vesszőparipám, nagyon nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogyan beszélnek, mit mondanak, milyen szavakkal, milyen stílusban, miféle kommunikációs trükkökkel, akik három év óta a hazámat vezetik.

De tisztelt jobboldali és baloldali barátaim és ellenségeim – hát nem elképesztő a fenti szöveg? Vagy legalábbis „a Vígszínházat megkapná a kormánypárt” fordulat?

Mindent lehet? Ez csak úgy elcsúszik, fel sem tűnik? Hogy a kormánypárt kapna egy színházat?

A kormánypárt?

Kapna?

Egy színházat?

Ez valami egészen abszurd őrültség. Nem, nem varrom a volt államtitkár nyakába, lehet, hogy az újságíró volt az, aki így foglalta össze, amit hallott. Mindenképpen agyrém – ha a volt államtitkár így mondta, azért (mert már fel sem tűnik neki, hogy milyen felháborító dolgot mond), ha az újságíró, akkor meg azért (mert ilyen egyszerű magától értetődőséggel foglalja össze, amit hallott). Gondoljunk csak bele: a kormánypárt milyen értelemben irányíthat egy színházat? Megszabja a műsorra kerülő színdarabokat? Előír bizonyos színpadi gesztusokat, járásokat, hangerőt? Vagy a technikába szól bele – a süllyesztő lesz a rezsi mozgatásának helye, az emeltyűk a családi pótlék színre lépésekor kapnak szerepet? Új musicalt rendelnek (Ákostól) a dicső Rezsiharc fejezeteiből?

De mindettől függetlenül – ilyet az elmúlt huszonvalahány évben senki döntéshozó (vagy a döntéshozatalhoz közel álló) ember nem mondott: hogy egy színházat kapna a kormány. Még Vidnyánszky esetében sem. De most már, úgy látszik, ez is elmegy. Lecsúszik. Észre se vesszük.

L. Simon László e blogposzt megjelenése után a netre került reakciója a hvg cikkére itt olvasható - a szerk.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.