Tudom, hogy ez a blog nem alkalmas az eszmecserére – kommentálni kevesen szoktak, én visszaszólni soha; ezért nem is azt írom, hogy tanácsot, hanem inkább együtt gondolkodást kérek; ki-ki töprengjen el rajta, és válaszolja meg maga számára azt a kérdést, amit az egyik hozzászólás nemrég felvetett.
Azt írja ugyanis (sok minden más mellett) az egyik kommentelő, hogy én és sokan mások „többet tettek a Fidesz 2/3-áért, a NER-ért, és azért, hogy olyan, amilyen, mint L[.] S[imon] L[ászló] összes gombnyomásával”.
Én hajlandó, sőt hajlamos vagyok az önkritikára, szívesen belátom, ha valamit rosszul csináltam, de ezúttal tanácstalan vagyok.
Kissé az az érzésem (de lehet, hogy ebben [is] tévedek), hogy ez a panel – tudniillik hogy a mostani rendszer, minden szörnyű hozadékával együtt, éppen azoknak a bűne, akik nem akarták, hogy ez következzen – nem sokban különbözik az „elmútnyócév” vagy a „bajnaigyurcsány” feliratú panelektől. Mindegyik gyors és egyszerű megoldást kínál, megvan a felelős, rámutattunk a bűnösökre, nem kell tovább gondolkodni, dőljünk hátra. Akkor is feltűnő a hasonlóság, ha mások használják őket. A különbség talán annyi, hogy a Fidesz-táborból elhangzó visszamutogatásokat különösebb elemzés és kifejtés nélkül is érteni vélem – bizonyára voltak olyan kormányzati húzások, nem is szólva a gazdasági világválságról, amelyek sokakat nagyon rosszul érintettek; az viszont, hogy mennyiben oka, felelőse, előidézője a (jelenlegi) ellenzék a mostani kormány politikájának – teljesen homályos vád.
Szeretném megérteni, hogy rosszul érezhessem magam miatta, ha igaz; vagy hogy vitathassam, árnyalhassam, ha tévesnek gondolom; és hogy tanuljunk belőle: efféle hibát egyikünk se kövessen el a jövőben.
Nem akarok igazságtalan lenni, a kommentelők (és olykor mások is) két magyarázattal azért szolgálnak. Az egyik a fiatalok feltűnő s ijesztő vonzalma a szélsőjobbhoz; a másik az éles szembenállás, a politikai oldalak kibékíthetetlen konfliktusa, a kettészakadás.
Ami az új generáció nevelését illeti, abban igen csekély részem volt; de nem csak ezért olvastam némi kétkedéssel azt, amit György Péter már több mint fél éve írt arról a felelősségről, amit az egyetemeken oktatóknak vállalniuk kellene a Jobbikhoz sodródott egyetemisták miatt. Erősen idegenkedem a kollektív ruhamegszaggatás és a fejre hamuhintés gyakorlatától; ez sikerrel mossa el az egyéni felelősséget (vagy gyászt), ha van ilyen; nem szembesít igazán az egyéni bűnökkel vagy hibákkal, és látványos gesztusokkal letudni véli az elemzést. Ráadásul – és nem magamat akarom fényezni, ezért ezt nagyon sok kollégám nevében mondom – az egyetem mindig is a szabad vita terepe volt; lehettünk olykor unalmasak, szétszórtak, készületlenek vagy hepciásak, de tőlünk ugyan aligha leshették el a diákok a tekintélyelvűség, a dogmatizmus vagy a poros, áporodott múltba fordulás eszményeit. Ez még a híresen rossz oktatókra is igaz. Még ráadásul: a fiatalság szocializációjának helyszínei nemcsak az iskolai vagy egyetemi padok, hanem az órák után eljárnak sörözni, társastáncos összejövetelekre, a magyarság igazi természetét feltáró előadás-sorozatokra és vitakörökre, és ki tudja, nyáron nem egy-egy hagyományőrző harci táborba visz-e az útjuk, remek közösségbe. És még-még ráadásul: nem aránytévesztés a köz- és felsőoktatásban dolgozó oktatókra (na meg a fiatalokra) kenni ezt a sajnálatos fordulatot?
És a szembenállás szokásai (mert nem szeretem „kultúrának” nevezni, még ha értem is, hogy a nagyon széles értelemben vett kultúrának ez is része)? Mit lehetett volna tenni? Elnézőnek és udvariasnak lenni a burjánzó agresszív nacionalizmussal szemben, amely (hol rejtve, hol nyíltan) antiszemitizmussal párosult? Előzékenyen utat engedni a naftalinszagú magyarkodásnak, az idióta populizmusnak, a művészeti bóvlinak? Nem tudom, hogyan lehetett volna nem szemben állni; hogyan lehetett volna kikerülni – vagy a racionális vita keretei közé terelni – a konfrontációt. Tudom, óvodás dolog azon huzakodni, hogy ki kezdte – de az igenis felvethető, hogy melyik félen múlt, hogy a megoldás (feloldás, kibékülés) elmaradt. Nem látom be, hogy ez a mostani ellenzék felelőssége volna.
De, mondom, tévedhetek. Lehet, hogy valamire vak vagyok, visszavetítek, egyszerűen: értetlen vagyok. De hát, mégis: ki és hogyan tehet róla?
