Ki tehet róla?

  • Kálmán C. György
  • 2013. október 23.

Első változat

Ki és hogyan tehet arról, hogy 2010-től a nyakunkba zúdult a NER? Tényleg a jelenlegi ellenzék az oka?

Tudom, hogy ez a blog nem alkalmas az eszmecserére – kommentálni kevesen szoktak, én visszaszólni soha; ezért nem is azt írom, hogy tanácsot, hanem inkább együtt gondolkodást kérek; ki-ki töprengjen el rajta, és válaszolja meg maga számára azt a kérdést, amit az egyik hozzászólás nemrég felvetett.

Azt írja ugyanis (sok minden más mellett) az egyik kommentelő, hogy én és sokan mások „többet tettek a Fidesz 2/3-áért, a NER-ért, és azért, hogy olyan, amilyen, mint L[.] S[imon] L[ászló] összes gombnyomásával”.

Én hajlandó, sőt hajlamos vagyok az önkritikára, szívesen belátom, ha valamit rosszul csináltam, de ezúttal tanácstalan vagyok.

Kissé az az érzésem (de lehet, hogy ebben [is] tévedek), hogy ez a panel – tudniillik hogy a mostani rendszer, minden szörnyű hozadékával együtt, éppen azoknak a bűne, akik nem akarták, hogy ez következzen – nem sokban különbözik az „elmútnyócév” vagy a „bajnaigyurcsány” feliratú panelektől. Mindegyik gyors és egyszerű megoldást kínál, megvan a felelős, rámutattunk a bűnösökre, nem kell tovább gondolkodni, dőljünk hátra. Akkor is feltűnő a hasonlóság, ha mások használják őket. A különbség talán annyi, hogy a Fidesz-táborból elhangzó visszamutogatásokat különösebb elemzés és kifejtés nélkül is érteni vélem – bizonyára voltak olyan kormányzati húzások, nem is szólva a gazdasági világválságról, amelyek sokakat nagyon rosszul érintettek; az viszont, hogy mennyiben oka, felelőse, előidézője a (jelenlegi) ellenzék a mostani kormány politikájának – teljesen homályos vád.

Szeretném megérteni, hogy rosszul érezhessem magam miatta, ha igaz; vagy hogy vitathassam, árnyalhassam, ha tévesnek gondolom; és hogy tanuljunk belőle: efféle hibát egyikünk se kövessen el a jövőben.

Nem akarok igazságtalan lenni, a kommentelők (és olykor mások is) két magyarázattal azért szolgálnak. Az egyik a fiatalok feltűnő s ijesztő vonzalma a szélsőjobbhoz; a másik az éles szembenállás, a politikai oldalak kibékíthetetlen konfliktusa, a kettészakadás.

Ami az új generáció nevelését illeti, abban igen csekély részem volt; de nem csak ezért olvastam némi kétkedéssel azt, amit György Péter már több mint fél éve írt arról a felelősségről, amit az egyetemeken oktatóknak vállalniuk kellene a Jobbikhoz sodródott egyetemisták miatt. Erősen idegenkedem a kollektív ruhamegszaggatás és a fejre hamuhintés gyakorlatától; ez sikerrel mossa el az egyéni felelősséget (vagy gyászt), ha van ilyen; nem szembesít igazán az egyéni bűnökkel vagy hibákkal, és látványos gesztusokkal letudni véli az elemzést. Ráadásul – és nem magamat akarom fényezni, ezért ezt nagyon sok kollégám nevében mondom – az egyetem mindig is a szabad vita terepe volt; lehettünk olykor unalmasak, szétszórtak, készületlenek vagy hepciásak, de tőlünk ugyan aligha leshették el a diákok a tekintélyelvűség, a dogmatizmus vagy a poros, áporodott múltba fordulás eszményeit. Ez még a híresen rossz oktatókra is igaz. Még ráadásul: a fiatalság szocializációjának helyszínei nemcsak az iskolai vagy egyetemi padok, hanem az órák után eljárnak sörözni, társastáncos összejövetelekre, a magyarság igazi természetét feltáró előadás-sorozatokra és vitakörökre, és ki tudja, nyáron nem egy-egy hagyományőrző harci táborba visz-e az útjuk, remek közösségbe. És még-még ráadásul: nem aránytévesztés a köz- és felsőoktatásban dolgozó oktatókra (na meg a fiatalokra) kenni ezt a sajnálatos fordulatot?

És a szembenállás szokásai (mert nem szeretem „kultúrának” nevezni, még ha értem is, hogy a nagyon széles értelemben vett kultúrának ez is része)? Mit lehetett volna tenni? Elnézőnek és udvariasnak lenni a burjánzó agresszív nacionalizmussal szemben, amely (hol rejtve, hol nyíltan) antiszemitizmussal párosult? Előzékenyen utat engedni a naftalinszagú magyarkodásnak, az idióta populizmusnak, a művészeti bóvlinak? Nem tudom, hogyan lehetett volna nem szemben állni; hogyan lehetett volna kikerülni – vagy a racionális vita keretei közé terelni – a konfrontációt. Tudom, óvodás dolog azon huzakodni, hogy ki kezdte – de az igenis felvethető, hogy melyik félen múlt, hogy a megoldás (feloldás, kibékülés) elmaradt. Nem látom be, hogy ez a mostani ellenzék felelőssége volna.

De, mondom, tévedhetek. Lehet, hogy valamire vak vagyok, visszavetítek, egyszerűen: értetlen vagyok. De hát, mégis: ki és hogyan tehet róla?

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.