Válasz a kérdésre

  • Kálmán C. György
  • 2013. október 27.

Első változat

Ahogyan az MTA új kutatóházának ügyében írt kérdésből nem lett semmi, úgy Bajnai levele is pillanatokon belül el fog felejtődni. Ez szomorú.

(A „Mármeginnekemvoltigazam” sorozatból)

Hónapokkal ezelőtt írtam arról, hogy az Együtt–PM kérdést intézett a miniszterelnökhöz a budai Várban és másutt a városban található akadémiai kutatóintézetek kiköltöztetésével kapcsolatban. A miniszterelnök és az MTA elnöke ugyanis eldöntötték, hogy a kutatóintézetek egy részét összeköltöztetik a kies Vágóhíd környékére, egy semmi építészeti erénnyel nem rendelkező, 8 milliárdért megépítendő centrumba. A kérdés lagymatag volt, és nem tapintott a lényegre, sőt messze elkerülte; háborogtam azon, hogy az ellenzék képtelen erős, kellemetlen és a legszélesebb nyilvánosságot is elérő megszólalásokkal zavarba hozni a kormányt. Azt jósoltam, hogy a miniszterelnök valamelyik slapaja negyedóra alatt könnyedén lediktálja majd a választ, amely formálisan megválaszolja a kérdést, és az ügy el van intézve.

Ez történt.

Amikor megírtam azt a cikket, többen óvtak attól, hogy elhamarkodottan ítéljek; itt egy ügy megpiszkálásának a kezdeteiről van csak szó, ez tapogatózás, bemelegítés, csak kóstolgatják az ellenfelet, lesz ebből még botrány, ne ítéljek korán. Azóta várom tehát, hogy valami történjen; nem a legfontosabb kérdés, persze, mindössze 8 milliárd, és nagyon keveseket érint – de kíváncsi lettem volna, hogyan is fest egy ilyen ellenzéki offenzíva. Először érdektelen és könnyen megválaszolható kérdésekkel altatjuk az ellenfelet, oké – de majd jönnek a kínos tények, a nehezen kimagyarázható döntéshozatalok, és dagad a botrány…

Semmi nem dagad itten.

A kérdésre két héten belül válaszolt az Emmi egyik államtitkár-helyettese, Doncsev András. Azt írja, hogy minden rendben van, és amúgy is: az MTA felelős vezetőihez kell fordulni a kérdéssel, ha már. Előre lehetett tudni, hogy ilyesmi lesz a válasz. És akkor várhattuk volna a következő lépést, hogy akkor a bátor ellenzék most megpiszkálja a döntés létjogosultságát, a döntés (és az ahhoz vezető folyamatok) nyilvánosságát, az anyagi hátteret, a várható hasznokat és hátrányokat. Hát, erre várhatunk. Annyi fontosabb dolog van, tényleg. Felejtsük el.

Ebből még talán nem kellene szomorú következtetéseket levonni: nekizúdul egy – valóságos – problémának az ellenzék, amelytől a kormány szigorú ellenőrzését várjuk, de eleve nagyon lagymatagon áll neki, később meg rálegyint, futni hagyja –, csakhogy ez mintha általánosan jellemző volna, még akkor is nagyon bénára sikerül a háborgás, ha látszólag a felszínen keménykedés folyik is. Például Bajnai Gordon a miniszterelnök valóban elképesztő (október 23-i) beszédére reagálva írt egy levelet; és, ahogyan várható volt, Rogán Antal semmitmondó, mellébeszélő és nagyon rövid válaszlevélben pattintotta le.

Mármost Bajnainak igaza van – Orbán beszéde tényleg szörnyű és ijesztő volt. Bajnai levele sem hosszú –, de harmadekkorának kellene lennie, mellék-mondanivalók burjánzása nélkül, kevesebb felkiáltójellel, pofásabbnak, összefogottabbnak. Bizonyára vannak tanácsadói – nem kellene félniük figyelmeztetni a főnököt, hogy beszédei is rendkívül terjengősek, többször fejezi be őket, nem keltenek jó benyomást, ez a levél is túl volt méretezve. És egy ilyen levélből ugyan mi jut el a választókhoz? Alig valami – éppen mert annyi mindenről szól. A mintázat, sajnos, ugyanaz, mint az MTA esetében: a jogos felháborodásból vérszegény és érdektelen csetepaté lesz, ami nagyon gyorsan a semmibe enyészik.

Csak nem direkt csinálják?

Figyelmébe ajánljuk