(A „Mármeginnekemvoltigazam” sorozatból)
Hónapokkal ezelőtt írtam arról, hogy az Együtt–PM kérdést intézett a miniszterelnökhöz a budai Várban és másutt a városban található akadémiai kutatóintézetek kiköltöztetésével kapcsolatban. A miniszterelnök és az MTA elnöke ugyanis eldöntötték, hogy a kutatóintézetek egy részét összeköltöztetik a kies Vágóhíd környékére, egy semmi építészeti erénnyel nem rendelkező, 8 milliárdért megépítendő centrumba. A kérdés lagymatag volt, és nem tapintott a lényegre, sőt messze elkerülte; háborogtam azon, hogy az ellenzék képtelen erős, kellemetlen és a legszélesebb nyilvánosságot is elérő megszólalásokkal zavarba hozni a kormányt. Azt jósoltam, hogy a miniszterelnök valamelyik slapaja negyedóra alatt könnyedén lediktálja majd a választ, amely formálisan megválaszolja a kérdést, és az ügy el van intézve.
Ez történt.
Amikor megírtam azt a cikket, többen óvtak attól, hogy elhamarkodottan ítéljek; itt egy ügy megpiszkálásának a kezdeteiről van csak szó, ez tapogatózás, bemelegítés, csak kóstolgatják az ellenfelet, lesz ebből még botrány, ne ítéljek korán. Azóta várom tehát, hogy valami történjen; nem a legfontosabb kérdés, persze, mindössze 8 milliárd, és nagyon keveseket érint – de kíváncsi lettem volna, hogyan is fest egy ilyen ellenzéki offenzíva. Először érdektelen és könnyen megválaszolható kérdésekkel altatjuk az ellenfelet, oké – de majd jönnek a kínos tények, a nehezen kimagyarázható döntéshozatalok, és dagad a botrány…
Semmi nem dagad itten.
A kérdésre két héten belül válaszolt az Emmi egyik államtitkár-helyettese, Doncsev András. Azt írja, hogy minden rendben van, és amúgy is: az MTA felelős vezetőihez kell fordulni a kérdéssel, ha már. Előre lehetett tudni, hogy ilyesmi lesz a válasz. És akkor várhattuk volna a következő lépést, hogy akkor a bátor ellenzék most megpiszkálja a döntés létjogosultságát, a döntés (és az ahhoz vezető folyamatok) nyilvánosságát, az anyagi hátteret, a várható hasznokat és hátrányokat. Hát, erre várhatunk. Annyi fontosabb dolog van, tényleg. Felejtsük el.
Ebből még talán nem kellene szomorú következtetéseket levonni: nekizúdul egy – valóságos – problémának az ellenzék, amelytől a kormány szigorú ellenőrzését várjuk, de eleve nagyon lagymatagon áll neki, később meg rálegyint, futni hagyja –, csakhogy ez mintha általánosan jellemző volna, még akkor is nagyon bénára sikerül a háborgás, ha látszólag a felszínen keménykedés folyik is. Például Bajnai Gordon a miniszterelnök valóban elképesztő (október 23-i) beszédére reagálva írt egy levelet; és, ahogyan várható volt, Rogán Antal semmitmondó, mellébeszélő és nagyon rövid válaszlevélben pattintotta le.
Mármost Bajnainak igaza van – Orbán beszéde tényleg szörnyű és ijesztő volt. Bajnai levele sem hosszú –, de harmadekkorának kellene lennie, mellék-mondanivalók burjánzása nélkül, kevesebb felkiáltójellel, pofásabbnak, összefogottabbnak. Bizonyára vannak tanácsadói – nem kellene félniük figyelmeztetni a főnököt, hogy beszédei is rendkívül terjengősek, többször fejezi be őket, nem keltenek jó benyomást, ez a levél is túl volt méretezve. És egy ilyen levélből ugyan mi jut el a választókhoz? Alig valami – éppen mert annyi mindenről szól. A mintázat, sajnos, ugyanaz, mint az MTA esetében: a jogos felháborodásból vérszegény és érdektelen csetepaté lesz, ami nagyon gyorsan a semmibe enyészik.
Csak nem direkt csinálják?
