Azok után, ami tegnap történt, nem is volna más teendőm, mint szépen idemásolni a legutóbbi blogomat, tessenek újra elolvasni, nem erőltetem meg magam.
Mert – ismét – ítéletet hozott egy bíróság (a Fővárosi Ítélőtábla), amelyben elmarasztalta a Médiatanácsot, és a Klubrádiónak adott igazat; mire föl a Médiatanács diadalittas nyilatkozatot bocsátott ki, amely szerint ők győztek, mindenben nekik van igazuk, jól megjárta a gonosz, áskálódó Klubrádió.
Na jól van, Médiatanács, leülhetsz, ezt már hallottuk, unatkozunk.
Meg kell hagyni, az Orbán-kormány elhozta nekünk a nyugodt, biztonságos, kiszámítható világot. Amin tegnap dühöngtünk – azon holnap is őrjönghetünk. A hatalom reakciói előre láthatóak, az eszement nyilatkozatok, elvi intézkedések és gyakorlati lépések már-már mechanikusan ismétlődnek. Pontosan tudhatjuk, mire, ki hogyan fog reagálni (lám, Wachsler építésügyi főfelelős válaszát is milyen pontosan megjósoltam, s ez a legkevésbé sem önfényezés, inkább a hatalom fantáziátlanságának szomorú tüköre).
Minden olajozottan működik tehát, hacsak arra nem gondolunk, hogy a jeles filozófus, Henri Bergson szerint a nevetés (egyik) forrása éppen a gépies ismétlődés: ha mindig, minden ugyanúgy történik, az nem csak az állandóság megnyugtató érzésével, hanem az ellenállhatatlan mulatságosság ingerével is kecsegtet. Mi tagadás, a Médiatanács kezd nagyon viccessé válni.
De mégsem (csak) vicces dolgok ezek. Ne úgy fogjuk fel ezeket a hivatalos nyilatkozatokat, hogy ezek nem egyebek, mint a nagyközönségnek szóló porhintések (azok számára tudniillik, akik csak a kormányközeli tévékből, rádióból, újságokból tájékozódnak), és több is, mint nettó hülyeség. A hivatalosság ugyanis ekként teremt módot arra, hogy továbbra is megszabja, eldöntse, kinyilvánítsa és (el)utasítsa mindazt, amit csak akar. Ennek révén továbbra is azt játssza, hogy nyeregben (hatalmi pozícióban) van, ekként is cselekszik – és nincs, aki ennek ellenállna. Nincs, aki megálljt parancsoljon: az fog történni, hogy a Médiatanács elkezd „tartalmi" kérdésekben döntést hozni, esze ágában sem lesz végrehajtani az ítéletet; innen azután lesz újabb per (fellebbezésekkel!), újabb döntések születnek, ítéletek, azok kétségbevonása… És így tovább. Nagyon is kidolgozott, megfontolt lépések ezek – csak a felszínen látszanak bárgyú vigyorral ismételgetett győzelmi jelentéseknek.
Bergson ide, Bergson oda: nem tudunk szívből nevetni.
