A következőket szeretném előrebocsátani az itt következő, nem túl bonyolult kis írás megértésének megkönnyítéséül. Nem foglalkozom a sebtiben összecsapni vágyott új Holokauszt-múzeum koncepciójával, tervével, anyagi hátterével; nem érintem Schmidt Mária és Konrád György levélváltását; és azt az invitálást sem, amit a történész intézett többekhez. Nem. Egyetlen szóra szeretném ráirányítani a figyelmet, (ismét) kizárva a pártpolitizálást – mert a szóhasználat (ismét) tanulságos, politikai oldaltól függetlenül.
Arról van tehát szó, hogy a kormány eltervezte, pillanatok alatt tető alá hoz egy múzeumot, amely a náci-nyilas népirtás gyermekáldozataira emlékeztet majd; a tervezett intézményt pedig a Terror Háza főigazgatója, Schmidt Mária fogja kitalálni, megszervezni, talán irányítani is. Schmidt levelet írt több magyar értelmiséginek, írónak, történésznek, filmesnek, és benne például ezeket a sorokat:
„Az a tény, hogy jövőre egy a holokauszt gyermekáldozataira emlékező, kifejezetten az iskolás korosztályokat megszólító új emlékhely és oktatási központ létesül Magyarországon, egyedülálló lehetőséget teremt arra, hogy a közös jövőnket képviselő nemzedékek számára fogalmazzuk meg a XX. századi európai és magyar történelem egyik legfontosabb tanulságát. A »Sorsok Háza – Európai Oktatási Központ« megalkotásának munkafolyamata ezért igényli, hogy összegezzük azokat a gondolatokat, melyeket a szellemi közéletünk – múltunkhoz érzelmi és intellektuális viszonyt kialakított – meghatározó alakjai már artikuláltak, vagy éppen ennek kapcsán kívánnak megfogalmazni.”
„Fogalmazzuk meg… a tanulságot”, „összegezzük… a gondolatokat”, amelyeket „a szellemi közéletünk… meghatározó alakjai… kívánnak megfogalmazni”.
Megfogalmazni, kétszer is.
Egy netes szótár szerint ez azt jelenti, hogy „1. Szöveget megalkot úgy, hogy gondolatait, mondanivalóját összefüggő, értelmes egészként szavakba önti, és készre tisztázza. … 2. Hivatalos, jogi: Iratot elkészít; hivatali vagy jogi nyelvezetet használva adott tárgyú szöveget megír mások helyett”. De sokkal tovább jutunk, ha azt vesszük figyelembe, hogy a meg- igekötő befejezettséget fejez ki (a fogalmaz folyamatosságával szemben), és persze a -gat képzővel ellátott fogalmazgattal szemben: aki valamit megfogalmaz, azt készre csinálja, úgy önti szavakba, hogy az meg van alkotva, kerek, változtathatatlan, lezárt.
Mi a baj ezzel? Rendes magyar szó, naponta sokszor használjuk, jól érthető. Csakhogy amikor egy nagyon fontos történelmi eseménynek akar a kormány emléket állítani – tényleg valami végleges, megdönthetetlen, leszűrt igazságra volna szükség? Az volna a legfontosabb, hogy „meghatározó alakok” megfogalmazzanak tanulságokat, a következő nemzedékek számára? Nem a szóval, hanem a szemlélettel van baj; nem inkább vitatkozni, eszmét cserélni, érveket ütköztetni kéne, figyelmen kívül hagyva a mindenkori hatalom azon igényét, hogy végleges, egyszerűen összefoglalható, megfogalmazott tételekhez jussunk el?
Lehet megfogalmazni ezt-azt, az élet számos területén, és a politika különösen szereti a megfogalmazásokat. A történettudományban (de általában a történelemről való gondolkodásban is) azonban a diszkusszió az érdekes, és ott van a valóságos érték is – a lezárt megállapítások (vagy megfogalmazások) helyett. Persze, hogy a főigazgató arra vár, hogy legyen – végre – egyenesen, határozottan, véglegesen és vitathatatlanul kimondva, hogy miről is szóljon az általa gründolandó emlékhely. De pont nem ez volna a lényeg – és pont ezért álságos dolog efféle „konzultációk” nyomán villámgyorsan összehozni a „Sorsok Házát”. Megúszni talán lehet – a „megfogalmazásokkal” – a valódi átgondolást: de csak ideig-óráig, és nagyon rossz szájízzel.
