Két, látszólag nagyon különböző dologról írok mindjárt, majd megpróbálom összehozni őket, és előre jelzem, hogy nem politikai oldalakról, meggyőződésekről és pártállásokról van szó, a hülyeség (műveletlenség, tudatlanság, nemtörődömség, átgondolatlanság) független ezektől.
1.
Az elmúlt időkben több olyan előadást is láttam, nagyon-nagyon magasan képzett (ismétlem: igazán nagyon magasan képzett) tudósoktól, amelyeket PowerPoint-prezentáció kísért. Akár ne is kísérte volna – az előadók szemmel láthatóan azt gondolták, hogy bizonyos fontos mondatrészek kiemelésére szolgál az ilyen vetített képes bemutató. Nem a gondolatmenet térképe, nem az érvek és ellenérvek szerkezetének bemutatása, nem a prioritások megmutatása – hanem az előadás gondosan megírt szövegének elismétlése. Ez tévedés. Különösen súlyos, ha a beszélőnek (vagy munkatársainak) az is meghaladja a képességeit, hogy a betűket nagyítsa vagy kicsinyítse (ne adj' isten különböző betűtípusokat használjon), attól függően, hogy mit akar kiemelni, hangsúlyozni. És még szánalmasabb, ha a mondandó hierarchiája – ami az élőbeszédben talán nehezebben volna követhető, és sokat segítene a vizuális bemutatás – teljesen zűrzavaros, nincsenek alá- vagy fölérendelések, különnemű dolgok kerülnek egymás mellé, összekeveredik a lényeges az elhanyagolhatóval – és ne is említsem a központozás és a nagybetűs írásmódok szeszélyességét, a helyesírás ingadozásait.
Mit lehetne tenni? Először is: alaposan átgondolni – nemcsak azt, amit mondani akarunk, hanem ehhez azt is, hogy mi ennek a rendszere, és mit akarunk a hallgatóinkkal megértetni, elmagyarázni, esetleg az eszükbe vésni. Akkor nem kerek félmondatok, hanem fontos hívószavak logikus alakzatai kerülnének a képekre. Másodszor: meg kell kérdezni többeket, logikus-e, világos-e, amit a prezentációval el akarunk érni, és – harmadszor – olyanokkal érdemes körülvennünk magunkat, akik ezt meg is értik, ha baj van, azt el is mondják, és tanácsokat is tudnak adni. E nélkül nem történik más, mint hogy a közönség (legalább egy része) azon kuncog, milyen katyvaszt lát kivetítve, dühöng az áttekinthetetlenségen – és meglesz a véleménye arról, aki ennyire átgondolatlanul, primitíven, csak a látszat kedvéért használ egy eszközt. Csak azért, mert sznob, és ezt manapság így szokás, vagy mert fél, hogy nem tudja lekötni a közönségét. Megtetszett neki, jó ötletnek tűnt – de intellektuálisan nem tudott felnőni a (nem túl nagy) feladathoz.
2.
Nem, nem és nem: nem akarok G. Fodor Gábor legújabb blogjával foglalkozni, még csak ide sem linkelem, mindenki keressen rá, ha nagyon szeretné elolvasni. Csak arról írok néhány szót, hogy a szerző némileg hasonló hibába esik, mint a nagyon tudós powerpointozók. Van egy érdekesnek látszó ötlete, amivel – úgy véli – feldobhatná a mondanivalóját, esetleg valamit világosabbá is tehetne – de arra már nem futja, hogy magát az ötletet és következményeit átgondolja, nincs meg az a minimális szaktudása, amivel életet lehelhetne bele, ezért inkább bosszantó hülyeség lesz belőle, mint szellemes segítség. (És akkor most egy szót sem szóltam mindarról az agyrémről, ami amúgy a blogban magában van.)
G. Fodor úgy tesz, immár sokadik bejegyzésében, mintha valamiféle szótárt írna; mintha sorra venné a mai politika (vagy politikai közbeszéd, ilyesmi) legfontosabb vagy legaktuálisabb kifejezéseit, és azokat elemezné, értékelné, azokról írna rövid esszéket. Nem volna ez rossz ötlet, ha a szerzőnek legalább elemi szinten fogalma volna arról, hogyan is fest egy szótár. De nincs. Nyilván sosem volt effélére szüksége. Most például a női kvótáról ír (ez a blog címe is), és így kezdi:
1. ~ liberális drótkerítés által határolt terület 2. ~ a tökéletes politika terve
Példamondat: „A nők nem férfiak”
Na, ezzel rontja el. Mert nem tudja (vagy nem érdekli), hogy egyrészt a szótár meghatározással kezdődik, márpedig itt olyan nincs; másrészt a tilde (vagyis a ~ jel) mindig a szóban forgó kifejezést kell, hogy helyettesítse. „A női kvóta liberális drótkerítés által határolt terület”? „A női kvóta a tökéletes politika terve”? Micsoda eszement mondatok ezek? Mit világítanak meg? Definíciók? És miért „1.” és „2.”? Olyannyira különböznek? No és a példamondat… olyan példamondat, amely nem tartalmazza a központi kifejezést? Ami megint csak felfoghatatlan ostobaság. (De még csak nem is vicces.) Két jól irányzott sorral a szerzőnek sikerül teljesen értelmetlenné tennie az egyébként működőképes keretet, egyúttal rámutatnia, hogy nem is érti, hogyan kellene ezt a keretet használni, és eleve erős gyanút ébresztenie mindazokban, akik a továbbiakat el akarnák olvasni. (A balsejtelmek jócskán be is igazolódnak.)
Mondom, mindez pártfüggetlen, politikamentes tanulságokkal szolgál. Nem lehet úgy nyilvánosság elé lépni, hogy át ne gondolnánk, mit is akarunk, eszközeink birtokában vagyunk-e, tudjuk-e használni őket.
De persze – igen, lehet.
