Az épített környezettel megtanulunk együtt élni. Lassanként hozzászokunk, az egymást követő generációk egyre kevesebb indulattal tekintenek arra, amit a régiek építettek, még talán meg is szeretik, és egy idő múltán büszkén mutogatják. Ha valaha is kérdés volt, hogy szép-e, funkcionális-e, megfelel-e a helyszínnek – ezek az aggodalmak elhalkulnak, sőt olykor még pozitívra is fordulnak, és az utódok elkezdik szépnek (funkcionálisnak, a tájba-környezetbe illőnek) tekinteni azt, ami már elég régi. Külföldi (vagy tájékozatlan vidéki) ismerőseinknek megmutatjuk a Hősök terét meg a Halászbástyát, ahogyan megnézzük Párizsban a Diadalívet, Londonban a Nelson-szobrot a Trafalgar téren. Kegyeletből, megszokásból azt mondjuk: rendben van. Talán még azt is: szép. Mindenesetre konzervál valamit a régmúltból, közvetít egy ízlést, gondolkodást, eszményt – de azért nyilván egyikünknek sem lesz meghatározó esztétikai élménye.
| ||
Azért gondolkodtam el ezen, mert a Liget projekt védelmezőinek az egyik érve mostanság éppen erre alapul: egyrészt arra hivatkoznak, hogy mennyi régi építkezés váltott ki heves vitákat (Baán kedves példája a Lánchíd meg a Parlament), másrészt – újabban – több helyen láttam, hogy a Műcsarnok és a Szépművészeti Múzeum (meg az Állatkert, volt Vidám Park, Vajdahunyad vára stb.) helyére utalnak – hogy tudniillik lám, ezek is már régóta a Liget területéből csípnek le, beleépültek abba a területbe, amely eredetileg kizárólag zöld, fás-bokros park lett volna.
| ||
Hát persze, őrültség volna bármelyik múzeum (vagy az építészetileg is sok érdekes részlettel rendelkező Állatkert) lebontását követelni. Nagyon régóta a helyükön vannak, már hozzánőttek a tájhoz. Ma (már) senki nem keseredik el miattuk, talán jó is a múzeum- és állatkert-látogatónak, hogy kiszellőztetheti a fejét a parkban, bár nem biztos, hogy ha valaki Budapest legszebb épületeit keresi, éppen ezeket mutogatnánk.
Ez azonban semmire nem érv.
Ha ugyanis logikusan végiggondoljuk, akkor ebből az következne, hogy épüljön bármi bárhová, évtizedek-évszázadok elteltével úgyis megkapja a patináját, megszokjuk, belakjuk, talán még meg is szeretjük; ormótlansága, pöffeszkedése, elbaltázott helyszíne már csak mosolyra fakaszt, az is a régmúlt kor lenyomatának számít majd, amitől az építkezés kortársai dührohamot kaptak. Hajrá, építsünk monstre falloszt az Alagút (!) és a (c)sikló (!) elé, föld alatti wellnesst a Várba és így tovább. Utódaink úgysem bontják le (vagy temetik be), legfeljebb kicsit furcsállkodnak majd.
Igen, a megszokás nagy úr. Mindennel meg lehet tanulni együtt élni, igazán nagyon kevés olyan dolog van (építészetben pedig még kevesebb), amit tűrhetetlennek, elviselhetetlennek, a vele való továbbélésre alkalmatlannak nevezhetnénk. De ez talán mégsem jogosít fel bármire.
